Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
nem tudnád megmutatni, merre vezet az ut fel a tavakra? A ponty, aki szintén nagyon félt a Tókirály haragjától, ezt felelte: — Bizony én meg tudnám, de nem teszem, kedves húgom, hanem gyere inkább, rángasd meg a bajuszomat, az jobb mulatság neked. Ebből is láthatod, hogy a ponty jóindulattal volt, csak éppen félt a hatalmas Tókiralyttól. De hagyta volna, hogy Szille jól megtépázza a bajuszát, pedig azt általában nem szokták szeretni a pontyok. De Sziliének nem volt kedve játszani, hanem szomorúan hazament a gyöngyházpalotába. Harmadik délután egy egeszen furcsa kis zöld halacska akadt az útjába. Kosztrusnak nevezik ezt a halacskát és ha ügyes vagy, ma is megtalálhatod a tóban, a többi halak között. A Kosztrus pedig megsajnálta Sziliét és megmondta neki, hogy merre kell menjen, ha ki akar jutni. Szüle pedig módfelett megörvendett és megparancsolta az ezüsthaiaknak és az aranyhalaknak, hogy arrafelé vigyék a csónakot. De ezek megijedtek nagyon — féltek a Tókirálytól — és elmerültek a viz alá, mind az ezer ezüsthal és mind az ezer aranyhal és otthagyták Sziliét egyedül a kagylóban. — Jaj, mi lesz most velem — búslakodott Szille és sírni kezdett és a könnyei mind egytől-egyig gyöngyökké váltak. — Egyet se busulj, — vigasztalta jószivvel a Kosztrus — majd én elviszlek téged ... Azzal huzni kezdte a csónakot, egyes-egyedül és vitte Sziliét egy sötét barlang felé. — Ez a barlang vezet ki a tavakhoz, — mindta neki — akarad, hogy kivigyelek oda ? ... — Akarom, persze, hogy akarom! — felelte boldogan Szille és megfeledkezett egészen apjáról, az öreg Tókirályról, aki megtiltotta, hogy kimenjen a tavakra. — Majd estére hazajövünk — gondolta — és nem fog megtudni semmit. A Kosztrus pedig vitte Sziliét a kicsi csónakban, vitte a keskeny és hosszú és sötét barlangon keresztül sokáig, mig egyszerre csak kiértek egy tóba. Jaj, de szép volt az a tó! Tele volt hallal és tele volt vizimadárral és volt a partján nádas és a nádasban mindenféle énekesmadár és volt rajta azonkívül egy tavirózsa is és volt három vízililiom és volt még sok minden más szép és érdekes dolog, ami most nem jut hirtelen az eszembe, de ha kiváncsi vagy rájuk, menj el egy ilyen tóhoz és nézd meg magad. Annyira tetszett Sziliének a sok uj látnivaló, hogy egészen megfeledkezett a hazamenetelről. Kereken csónakázta az egész tavat és nagyon boldog volt. A Kosztrusnak jutott eszébe előbb: — Jó lesz hazamenni — mondta. Igen ám, de hol? Közben úgy elbódorogtak és a tó nagy volt és nem jegyezték meg az utat mindenütt, ahol eljöttek, hogy bizony hiába keresték a barlangot, nem találták meg újra. Sírni kezdett Szille, mint a záporeső. Hiába gyűltek össze a halak mind, ők sem tudtak segíteni rajta. Nem ismerte azt a barlangot senki, aki ott lakott a tóban. Mert az valószínűleg egy olyan ravasz barlang volt, tudod, amelyiken csak az tudott volna visszamenni, aki ismerte a titkot. De a halak, akik ott voltak, nem ismerték. Egyik sem ismerte, még a Kosztrus sem. Szille pedig sirt a kicsike kagylóban, mert nem tudta, hogy mi lesz most vele. A tavirózsa pedig, aki ott volt a közelben, — és ez egy különösen jószivü és bölcs tavirózsa volt — igy szólt hozzája: — Látod, látod, megérdemelted a sorsodat, mert nem fogadtál szót apádnak, a magyszakállu öreg Tókirálynak. De ha már igy történt, azért ne sirj. Gyere ide és én odaadom neked az egyik virágomat, hogy az legyen a te lakásod. De Ígérd meg, egy fáradt gebén, majd leugorva róla, rohant fel a hegyre. — Fogjátok meg, csaló, ne higyjetek neki! — ordította lélekszakadva meszsziről, - - helyettem jelentkezett, én vagyok Omár! Labakan egy pillanatra meghökkent, aztán kijelentette: — Szegény ember, megőrült. Alexandriai szabólegény és nagyzási hóbortban szenved. — A királynak jobban tetszett Labakan tekintélyes alakja, mint O- már herceg, aki holtfáradt volt a futástól. Omárt lefogták az őrök és a király Labakan t vezette palotájába felesége elé. A királyné, aki remegve várta rég nem látott fiát, visszahökkent Labakan láttára: — Ez nem az én fiam, akit annyiszor láttam álmaimban ! És mikor Omár berohant a szobába és lába elé borult, az anyja keblére ölelte: — Ez az én fiam! Ez és senki más! — A király haragudott felesége ellenkezéséért, még jobban haragudott Omárra, aki heveskedve kérte, hogy inkább öljék meg, semhogy ezt a gyalázatot elszenvedje. De hiába volt minden könyörgés. Senki sem hallgatott reá, hiába mondta el Labakan csalását. A király Labakant érezte fiának, a nép meg hangosan ünnepelte. Zengett a város az üdvrivalgástól, virágfüzérek, szőnyegek díszítették a házakat a hazatért királyfi tiszteletére. Mikor a királyné látta, hogy hiába beszél férjének, cselhez folyamodott. Jól emlékezett, hogy a betolakodott fiú Omárt bolond szabónak nevezte. Bizonyos, hogy ő maga a szabó. Ezért arra kérte férjét, hadd versenyezzen a két fiatalember, melyik tud szebb kaftánt és. nadrágot készíteni? A királynak eleinte nem nagyon tetszett , hogy fiailyen alantas munkát végezzen, de aztán beleegyezett Folytatás a túloldalon 59
