Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

is, a járványos állatbetegségek egyre gyakoribbá váltak, úgy, hogy szinte állandó jelleget öltöttek. Ily körülmények között a közlegeltetés majdnem mindig szünetelt kSsércen. A teheneket, lovakat mindenki külön legeltette ott, ahol tudta, árokparton, ugaron, patak mentén.

Sokan legeltettek az ingoványon is, de jobbadán csak tavasszal, meg ősszel. Nyáron inkább csak vasárnap. Hétközben az aratásnak cséplésnél volt elfoglalva mindenki, a suhancok is. Ki félszámos volt, ki vizhordó, esetleg putyinkás, vagy a cséplőgépeknél napszámos. De vasárnap jó világ járt a lovakra, tehenekre, meg az őrzőkre, akik 1 átástól-vakulásig kint töltötték az időt az ingoványon.

......Megint megálltak egy kis időre a

cséplőgépek, megint vasárnap volt. Az utolsó júliusban.

A tehenek meg a lovak békés egyetértésben legeltek a Gyilkos-hid tájékán a vadvizes réten nőtt kövér füvön. A füzesből vékony füstoszlop kanyarodott a tiszta levegőbe, ott tanyáztak a tehénőrző fiuk: Rőczi, meg a bandája.

Körülöttük füstös nyársak voltak letüzködve a földbe, nagy reggelit csaptak nem régiben a lopott sült kukoricából. Most heverésztek, emésztettek és beszélgettek.

— Máma egész biztosan elkapjuk — dunnyogta Rőczi a fogát piszkálva. — Majd rávigyázunk a forrásra. Odajár ki olvasni. Lehet, hogy még délelőtt kigyün. De délután egész biztosan.

— Oszt mit akarsz vele — kérdezte egy alacsony zömök fiú. Sándor Bélának hívták. Ez felvégesi fiú volt.

— Mit? Hát összeverjük úgy, hogy olyat még biztosan nem kapott!

A kis zömök megrázta a fejét.

— Én nem bántom.

Erre megszólalt egy másik is. Felvégesi volt az is.

— Én se!

A többi nem szólt. Csak piszkálták a fogukat.

— Oszt mér akarod megverni — firtatta a kis zömök.

Rőczi ránézett.

.— Már másodszor verte meg a Mikógyereket.

A felvégesi fiuk egymásra néztek. Ismerték a Mikó-gyereket jól.

— Jól tette — mondta valamelyik.

Rőczi felpattant.

— Dejszen az anyjának azt az úri...... —

itt egy káromkodás következett — majd megtanítom én!

— Nono, — szólt a kis zömök tűnődve. — Én egy osztályba jártam vele — tette hozzá később.

— Én is — tűnődött egy másik.

Egy páran bólogattak. Felvégesiek.

— Hát osztán? — vitatta Rőjtzi.

A kis zömök cigarettát csavart nagy figyelemmel. Jól körülnyálazta,. aztán elővett egy katonapatronból készüli-öngyújtót, csiholt és rágyújtott.

— Hát — mondta és szipákolt vagy hármat egymásután, hogy ki ne aludjon — ha a Mikó-gyereknek baja van vele, intézze el a Mikó-gyerek.

— Igaz — bólogattak egypáran.

— Engem nem bántott — folytatta a kis zömök — ha bántott volna, az más. De én nem fogok belekötni.

— Majd belekötök én — mondta Rőczi sötéten.

— Nono — pöfékelt a kis zömök — csak oszt rosszul ne járj.

Rőczi röhögött. Tardy Pista vékony alakjára gondolt.

— Az a nyápicz? — mondta lenézően. — Hisz széttaposom.

— Nono — szólalt meg a kis zömök megint. — Mink ösmerjük.

A felvégesiek bólogattak.

— Abbizony. Van abba erő. Meg kurázsi is — mondta valamelyik.

Erre csend lett egy pillanatra.

— Mégis megkergettük tavaly! — replikázott Rőczi. — Ügyi? — fordult a többiekhez.

— De nem is értétek utói! — nyelvelt a kis zömök.

— Hát tud szaladni! — vélte valaki.

— Tud!

— Mint a nyúl! — röhögött Rőczi.

A kis zömök méltatlankodott:

— Igen, mert voltatok vagy tizenketten, fütykösökkel. Az meg pusztakézzel egyedül. Ki volna bolond annyival szembeszállni?

Erre nem szólt senki semmit. Hát persze, annyival ki is lett volna bolond szembeszállni. És hát szaladni tudni, az se utolsó. Az “úri manér” meg tudott. A legjobb futó volt a faluban.

—- De most bekerijjük — fűzte Rőczi tovább a gondolatait.

Megint a kis 'zömök szólalt meg némi tűnődés után.

— Miránk ne számiccs! — A felvégesiekre értette.

— Ne te ne! — csodálkozott Rőczi. — De nagyon véditek!

— Mink nem védjük, de ránk ne számiccs — makacskodott a kis zömök.

Erre megint csend lett. A felvégesiek tűnődtek. Eszükbejutottak a régi dolgok. A nagy játszások a páston, az ingoványon, meg a templom környékén. Akkor még nem volt háború, “komonizmus” se volt, akkor még béke volt, napsugaras béke. Tardy kántor ur is itthon volt még akkoriban,

107