Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

Az angol elit különös kaszt rendszere, merev hangulata, a viktoriánusi korszálc bútorai, szőnyegei, csillárai. Előttünk évszázados nagy fák, s messze kolompoló juh-nyáj vonult. Minden autóban ültek, s mindenki valahova messze nézett. Stewardesek sétáltak sötétkék egyenruhájukban, az egyiknek olyan sárga-arany haja volt, mint a holdsugárnak. Aztán megjelentek a lovasok. Pontosan olyan öltözetben, amint a magazinokban látni, a paripák fényesre kefélt szőre tündökölt a napfényben. Ö — mondta utitársam egy kicsit előbbre hajolt és összehúzott szemmel merően figyelt. Egy férfi két hölgy, s két egész kis lány ezek voltak akik felbukkantak kicsit távolabb és feszes tartásban lovagoltak.

— Igen, biztos: Bemard Marmaduke Fitzalan Howard a norfolki herceg, marsall, felesége, a másik hölgyet nem ismerem, s három leánya közül kettő is vele van. A hercegnő nagyszerű lovas. Azt mondják a két kis lány, sőt mindahárom nagyon tehetséges. Különben Sussexben laknak Arundel Castleban, talán itt is van házuk. Néztük szótlanul a karcsú alakokat, amíg el nem tűntek a lombok között. Mennyi idő telt el? Mi ez a pázsit, villák, fények, lovasok, kőd és kolomp — talán Anglia? Alkonyodni kezdett. Különös lámpák lobbantak a házak ablakaiban, a lombok között a fűben. Az utitárs megmozdult, felém nézett a félhomályban, keze indításra készen a volánnál.

— Megkérhetném arra, hogy ne menjünk még. Maradtunk. Megfogott lenyűgözött valami kifejezhetlen, abban a pillanatban tökéletesen tudtam, hogy nagy élményben van részem. Ez Anglia, amit titokban és jutalomként néha idegennek is megmutatnak. Sokáig ültünk egymás mellett. A pipák parázslónak, s ez a pár óra volt a sok-sok óra közül, amit ott töltöttem, amikor igazán Angliában voltam. Később keserű gyömbér sört ittunk a városban a Kensington Road közelében, — azután, igen azután még sokáig emlegettük ezt a délutánt korrekt hangú leveleinkben. Mert mindketten emlékeztünk erre. És a lovasokra, a hercegre, akinek olyan hosszú neve volt, hogy leírattam, a papirt zsebre tettem, azután elkallódott-Mennyi minden múlt el e távoli alkony óta. Most újra levél érkezett. „Dear Francis, emlékszik még Richmondra arra a régi nyárra és délutánra? És a lovasokra, a tájra és a norfolki hercegre olvassa el." A borítékból ujságkiváaások hulltak ki, valami lovaslap egyik oldala, hosszú cikk, egy fiatal lány kéne akadály ugratás pillanatában, S. J. A. Talbot-Ponsonby Őfelsége ezredesének-az angol lovas-sport első számú irányítójának nyilatkozata.

Lady Sarah Fitzaland Howard, a norfolki

herceg harmadik lánya — Írja a lap — tizenhét éves. Oberon nevű lován nagy versenyt nyert Hannoverben, óriási sikere volt Harringayban. És Pat Smythe a világ egyik legjobb lovasnője, meg Paddy Burke örnagy-az oktatója- mind-mind a szakértői elimerés, értékelés hangján szólnak. Van valami egyfajta angol mértéktartás a dicséretben, az örömben is. Szűkszavúak?, keveset és tömören beszélnek, kimértek. Azt hiszem, hogy az éghajlatnak és jellemnek titokban köze van egymáshoz, azért ilyenek. Azt írják szinte közönyös-fukarul, lehet, hogy indul az Olimpián, s majd eredményt ér cl. Semmi frázis tömeg, vagy jóslat, hogy a lovas sport egén uj csillag tűnt fel. . . Csak ridegen az indulók száma, a teljesítmény és a névsor, akiket megelőzött.

— Bizonyára tudják a sportokban a nők részvételi Tehetőségét. A lovas-sport az, ahol azonos verseny feltételek mellett indulhatnak. Az előítéletektől való felszabadulás az utolsó két évtizednek ismertető jele. Már 1948.-ban az U.S.A.-csapatában ott van Miss Mayorie B. Hayes, de az 1952-es olimpián Henry St. Cyr svéd kapitány mögött Lisl Hartel, a nagyszerű dán lovas-hölgy második helyen végez, -megelőzve az egész nemzetközi férfi mezőnyt. Feltűnnek a csapatokban, s az előretörés 1956-ban még nagyobb. Az olimpiák történetében szinte egyedülálló, hogy újra St. Cyr nyeri meg ugyancsak Lisl Hartel előtt a bajnokságot, de a harmadik helyet is hölgy hódítja el a német Liselott Linsenhoff személyében. Pedig huszonkilenc nemzet vesz részt ezen a legnagyobb versenyző létszámú találkozón, s a világ minden részéről ott vannak a leghíresebb lovasok. A dán, német, angol, amerikai csapatban szerepelnek hölgyek, mint válogatottak. Anglia csillaga: Pat Smithe.

Most Carole Beard a reménység és mindenekfelett; lady Sarah Fitzaland Howard. Némely pillanat milyen mélyen megmarad. Most is látom, hogy a haja lovaglás közben, hogyan repked a szélben. Ö volt az, aki a vágta könnyű mámorában utolsónak tűnt el közülük, mintha elnyelte volna a látóhatár, s akit láttam a nyárban és az ifjúságban. És ahogy a ceremónia előtt a stadionok bejáratánál a jelre várnak. Legtöbb - nyire tisztek különböző egyenruhákban. És feketes-feszes lovagló kosztümökben a hölgyek, sapkával, vagy csilinderrel. Szinte beszélnek a lovakhoz, értik egymást. Ahogy felhorkannak s azután, hogyan száguldanak tényleg árkon-boTron át. A test öntudatos fegyelme, a ló és a lovas csodálatos összmunkája s valami megindító és szemérmetes. amikor a fülükbe súgnak.

Róma még messze, de már annyit írnak építkezésekről, utazásról, faluról, modern

é5