Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

S kiment a folyosóra. Cigarettára akart gyújtani.

Reich azonban máris behívta őt. Egy vattadarabkát tett félre, melyen néhány csepp alvadt vér feketedett. Ebbe törölte bele a „trokár“-t.

— Mivel tartozom? — fordult feléje Dömötör.

Reich a bőrtáskáját csattantotta össze. Nem mingyárt válaszolt. Gondolkozott valamin, hosszabban, mint illett volna. Száján megint feltűnt a pimasz, istentelen materialista mosoly, a hitetlen emberek mosolya. Hidegen, tárgyilagosan mondta:

— Száz pengővel.

Dömötör gyorsan fizetett.

A rokonok ezen a napon nála ebédeltek. Az álmatlanságtól, az izgalomtól, a hajszától elcsigázódtak, de azért bizonyos megkönnyebbülést éreztek, bizonyos enyhülést és vigaszt, hogy legalább a megboldogult utolsó akarata teljesedett. Letelepedtek a hosszú asztalhoz. Eleinte mindnyájan azon panaszkodtak, hogy nincs étvágyuk. De azért ettek.

A pompás ebédet citromfelfujt koronázta meg, melyhez családi szokás szerint ezüst kancsócskákban kétféle Ízesítőt is szolgáltak cukros-tojásos borhabot és csokoládémártást. Legtöbben kétszer is vettek a gusztusos fehér tésztából, nyakon öntötték hol a sárga, hol a barna lével.

Dömötörné az ebéd végén sírva fakadt.

— Miért sírsz, édes Mariskám? — faggatta az ura.

— Eszembe jutott — dadogta az asszony.

— Micsoda?

— Tekla néni.

— Ne sírj, édes Mariskám, ne sirj. Neki már jó. Jobb, mint itt minekünk.

Az asszony azonban csak zokogott. Gombócba nyomorított zsebkendőjével törölgette nedves szemét és orrát.

Később még egyszer kitört.

— Olyan jó szive volt — kiáltotta fuldokolva, — olyan jó szive volt — és sirt, mint a záporeső.

A rokonok nézték a síró asszonyt. Aztán mindnyájan bólintottak.

Zöld Ferenc dr.:

RICHMOND—LOVASOK—DÉLUTÁN.

Micsoda rétek, tájak, fények, illatok, paripák, emlékek-Richmond. Seholsem ilyen sötét-zöld szinü a fü, ilyen festményszerüek és mégis üdék a virágok és ilyen idegnyugtatóan egyhangúak a házak. Szabad nap volt. verseny szünet, rengeteg programm.

Menjünk valami fogadásra, vagy amit kigondolt-szólt hozzám az angol törvivó, aki mentorom volt, — vagy kérdezte halkan valóban akarja látni Angliát?

Természetesen Angliát szeretném látni, válaszoltam udvariasan. Ha én az idegen földrajz, útleírások, regények alapján megérthetem, s ha még létezik a régi Anglia, s ilyen valóban látható. Ezt már nem mondtam, csak gondoltam. Talán valami múzeum következik, vagy a Piccadilly Circus, ahol órákig lehet nézelődni, s amelyet a világ közepének hívnak, vagy a Tower a Big Ben, Downing Street, Trafalgar Square, Soho, a part hajókkal, vagy mit tudom én valahol messze a városon kívül egykristálytiszta és illatos patak kaméliákkal. Csak a Hyde Park, csak az ne, ami izgalmas és érdekes,' a tóval, autókkal, pipázó férfiakkal és tea termoszokkal, Timessel, bámészkodókkal és fényképező masinákkal, szónokokkal és idegenekkel, s ahova mindenkinek szinte kötelessége elzarándokolni. Nem kérdeztem, mert létezik egy hires angol tapintat, s a szabályokat be kell tartani. A mentor, udvarias, kulturált és hűvös. Ö volt szememben Anglia, s éppen azért érdekelt mit tart ő Angliának. Fekete nagy Moerris kocsiba szálltunk, az utcák rengetegén suhantunk, a város képe állandóan változott. Az üveg-ablak négyszöge mindig valami újat és: érdekeset jelentett. A fegyelmezettség, az autóbuszoknál való egymás mögötti sorba állás, a nagy forgalom, s valami udvarias csend. Emberek mentek esőkőpenyben, karjukon ernyővel, ahogy a kirakatot nézték, az utak ismeretlen rendje, mindenben volt valami varázsos, sejtelmes, titkos. Már messze jártunk, amikor az utitárs megszólalt. Van valami, ami a jellegzetesen a miénk: Richmond.

Azután megint hallgatott. Mi ez nosztalgia? Múlt és jelen, kaland és valóság? De ez egy nagyon különös délután volt. Ahogy kiértünk a villák közé, beálltunk az autók katonás rendjébe az előtt az óriás park előtt, amely az ut alatt öt emelet mélységben terül el. Kora délután, nyár. És a tájban halványan köd derengett. Valami alkati nyugalom volt a jól fésült idomított arcokban, szinte templomi csend és a zárt ajtajú egy emeletes házak kerti kőfalain repkénv. Vizionálni lehetett mi van a kapukon túl.

64