Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

Pár pillanat múlva kilépett Dömötör. Mindenki ránézett.

— Megtörtént? — kérdezte Piskolczy.

— Nem — szólt Dömötör.

— Miért?

— Nem akarta.

— Nem tudta?

— Nem merte — fakadt ki Türk szinte bosszúsan. — Ez Herlinger. Nem merte. Fél. Még egy kelést se mer felszurni. Mindenkit kórházba küld. Szép kis orvos.

— Csak azt nem értem — tűnődött Piskolczy, — miért ragaszkodott hozzá annyira szegény Tekla néni?

— Azt mondta — szólt Dömötör, — hogy nincs hozzá műszere.

— Miféle műszer kell ilyesmihez? — bosszankodott Piskolczy. — Nagyszerű. Akármilyen késsel is lehet.

— Herlinger kérlek megmagyarázta, hogy milyen az a műszer. Az egy ekkora kés — mutatta Dömötör. — Sebészkés. trokár-nak hívják.

— Na és most mit csinálsz?

— Reichhez szaladok.

— Telefonálj neki. Az ilyenkor még otthon van. Később a szanatóriumban operál.

A virrasztástól megéheztek. Szerettek volna reggelizni. Tekla néni bagolyfészkében azonban nem volt semmisem. Kiki hazament.

A nők otthon gyászruhákat szedegettek össze. — Piskolczy lépéseket tett a járásbíróságon a végrendelet kihirdetése érdekében.

Dömötör egy kávéházból telefonált Reichnek. Minthogy a sebész már elment hazulról. a szanatóriumban kereste fel.

Reich a műtét előtt épp ..körömtoalett"iét fejezte be. A mosdó fölött bő szappanhabban sikálta ujjait. Csak karjait nyújtotta fel, úgy üdvözölte. Dömötör előadta, hogy mi járatban van.

— Hát — mondta Reich, érdes keféjével babrálva, — megcsinálhatom.

— Szabad érdeklődnöm, mikor?

— Ma csak két vakbélmütétem van. Mihelyt végzek, majd elmegyek.

— Hány órakor lesz szerencsénk?

— Úgy tizenegy felé. Tizenegy után.

Amikor ezt a hirt megvitte a kastélyba,

már mindnyájan újból ott voltak, mély ayászban. Részvétlátogatókat fogadtak. Piskolczy is megérkezett. A járásbíróságon elintézte, hogy a végrendeletet déli egy órakor hirdessék ki.

Tizenegy felé nyugtalankodni kezdtek. Figyelték az elhaladó autókat, füleltek a tülökjelekre. Reichnek gépkocsija volt.

Elmúlt féltizenkettő, tizenkettő, negyedeqy is. A sebész nem jött. Hátratett kezekkel járkáltak le-fel a szobában s egymásba botlottak.

— Hallatlan — türelmetlenkedett Dömötör. — Szegényt fel se lehet öltöztetni addig. Ott fekszik. Micsoda kegyetlenség. Ilyenek az orvosok. Ha szükség van rájuk, sehol sincsenek.

Telefonált a szanatóriumba. Ott azt a választ kapta, hogy Reichnek uj beteget hoztak és most operál. Megint kiment hozzá személyesen.

Reich már ezalatt elkészült az operációval. Az előkészítőben állt vastag leheletfogó vattamaszkban. Két ápoló vetkőztette.

— Engedelmet kérek, főorvos ur — mondta Dömötör, fékezve idegességét, — már két álló órája várjuk. Az egész rokonság ...

— Sajnálom — vetette oda Reich, -— de, amint látni tetszik, dolgozom. Sürgős műtétem volt. Nagyon sürgős. Az pedig nem olyan sürgős.

Goromba fráter volt ez a sebész. Száján valami alig látható szemtelen mosoly bujkált, egy materialista mosolya, aki csak a húsban, az inakban hisz. Ez kihozta sodrából Dömötört.

— Bocsánat — tiltakozott, — nekünk a megboldogult utolsó akarata éppoly fontos és éppoly szent. Én pedig ezekután semmi felelősséget se vállalok.

— Kérem — csitította Reich kedélyesen és keményen, — én vállalok minden felelősséget.

— Szóval, mikorra várhatjuk?

— Egyelőre még ki kell mennem egy tanyára is. Csak ide a szomszédba. Ha azt elintéztem, nyomban ott leszek. Körülbelül egy félóra múlva.

Egy órakor hivatalosan kihirdették a végrendeletet, melynek értelmében a Dömötör, a Piskolczy- és a Türk-család, mint jogos örökösök, azonnal a hagyaték birtokába jutottak.

Félkettőkor már megint a gyászházban ültek és lesték Reichet. Még a kapuba is kiálltak többen, télikabátban. Valamivel kettő után végre felharsant a sebész autótülke.

Úgy érkezett, mint egy király, könynyedén, biztosan mosolyogva. Milyen világfias volt és milyen tekintélyes. A biró, aki kihirdette a végrendeletet, nem volt ilyen tekintélyes. Kezében egy egész kicsi világosbarna bőrtáskát lógázott. Meghajoltak előtte.

Dömötör őt is átvezette a szűk kis szobába s becsukta maga után az ajtót.

A rokonok ismét visszafojtott lélegzettel

meredtek az ajtóra.

— Meddig tart? -- kérdezte benn Dömötör.

— Semeddig — szólt Reich félválról. — Egy pillanatig. De talán legyen szives addig kifáradni. Csak ide a folyosóra.

63