Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

— Szegény — visszhangozták a többiek is, ki hangosabban, ki halkabban, — szegény, szegény.

Dömötörné a fejét rázta:

— Pedig olyan, mintha csak aludnék, olyan, mintha még élne.

tíz a megjegyzés némi izgalmat kellett. Nem feleltek rá, gondolatjaikkal bíbelődtek. Dömötör odalépett az ágyhoz. Párnás tenyerét a halott homlokára tette.

Ezt mondta:

— Már hül.

A túlfűtött szobában az emberi lehelletektől elnehezedett a levegő. Melegük is volt a prémekben, bundákban, a magukra öltött különböző zekékben és hacukákban. Átmentek a másik szobába

Ott sokáig nyekergették a kapcsolót, de a csillár nem akart meggyulladni. Tekla néni a villanykörtéket mindenütt lecsavartatta, takarékosságból. Nagysokára hozott egyet az öreglány.

Ebben a hatalmas teremben, mely valaha ebédlőül szolgált, naftalinszag terengett. Egy raktárhoz, vagy egy lomtárhoz hasonlított. Falnak fordítva üvegszekrények álltak, rejtegetve kincsüket, festmények a földön, disznóbőr bőröndök, függönyök, szőnyegek összegöngyölve. A rokonok lecsüggesztették fejüket. Mindnyájan egyre gondoltak: a végrendeletre.

Régóta várták már ezt a napot. Ennek reményében nagy kölcsönöket vettek fel. Dömötör kúriáján foglaltak is ezen a nyáron.

Ö kérte el az öreglánytól a végrendeletet. Tudta, hogy az egy szekrény felső fiókjában van.

Zárt, pecsétes borítékon Tekla néni kemény, nem reszkető betűit látták: „Halálom esetére azonnal felbontandó.“

Piskolczy mint ügyvéd nyitotta ki és mingyárt felolvasta.

Az volt benne, amit körülbelül tudtak.

Özv. Sipkay Félixné szül. Angelus Tekla testi és szellemi képességeinek teljes birtokában úgy rendelkezik, hogy tulajdonát alkotó 900 hold szántóföld a három rokoncsalád közt osztandó fel, még pedig akképpen, hogy Dömötörék és Piskolczyék 350— 350 holdat kapjanak, Türkék pedig 200 holdat, viszont rájuk testálja a kastélyát minden ingóságaival együtt. Az öreglányról sem feledkezett meg. Tizennyolc évi hűséges és példás szolgálata fejében egy holdnvi kaszálót hagyott rá, a város határában és két diófaszekrényt.

A rokonok föllélegzettek. De a megkönynyebbülés e viharát igyekeztek holmi sóhajkává átjátszani. Dömötörné a zsebkendőjével szemeit nyomogatta:

— Olyan jó szive volt szegénynek — rebegte. — Olyan jó szive volt.

— Bizony — tóditotta Piskolczyné — Tekla néninek lehettek hibái, de azt senki se tagadhatja, hogy nagyon jó szive volt.

Piskolczy, aki még mindig kezében tartotta a végrendeletet, az utóiratot olvasta, melyet egy évvel ezelőtt iktatott be az örökhagyó:

„Meghagyom továbbá, hogy mihelyt halálom beáll s ez hivatalosan is megállapittatik, szivemet szúrják keresztül."

Ez mély döbbenetét keltett.

— Borzasztó — szörnyüködött Dömötörné.

— Micsoda? — kérdezte az ura.

— Átdöfni a szivét.

— De hisz már nem él, szegény. Csak a lelke. Azt akarja, hogy a teste békében nyugodjék.

— Mégis — sopánkodott a felesége. — Én nem engedném ezt.

Dömötör ingerülten válaszolt:

— Itt nem arról van szó, édes Mariskám, hogy te mit engednél és mit nem. Mindenki önmagával rendelkezik. Mi a megboldogult végső akaratával állunk szemközt s teljesítenünk kell, amit kíván. Ez a kötelességünk. Sajnos, egyebet már úgyse tehetünk érte.

— De hogy jutott eszébe? Mi bírhatta erre az elhatározásra?

— Azt nem tudom — szólt Dömötör a vállát vonogatva. — Utóbb sokszor elájult, eszméletét vesztette. Talán attól félt, hogy fölébred a koporsóban.

— Az igazán iszonyú lenne — susogta maga elé Dömötörné.

— Na lásd — mondta az ura, — na lásd.

Elhallgattak.

— Én olvastam egy újságban — szólt Türk a veres szakálla mögül, — hogy valaki a koporsójába villamos battériát szereltetett, összeköttette a hozzátartozói lakásával, hogyha ott lenn megmozdul, azonnal jelet adjon és segítségére jöhessenek. A csengetyü egyszer aztán meg is szólalt. Pont éjfélkor . . .

— Jaj, hagyd, édes Jenőkém — vágtak a szavába, — hagyd.

— No én megyek — mondta hirtelen Dömötör.

— Hová mégysz? — riadt fel a felesége.

— Elküldetek Herlingerért.

— Csak hivasd át — sürgette Piskolczy.

— Jobb mielőbb túlesni ezen a szomorú aktuson — jegyezte meg Türk is.

Cirmos, téli virradat szennyezte be az ablakokat. Herlinger jött. Mély részvétét fejezte ki mindenkinek. Alacsony, elkallódott vidéki orvos volt. Egy személyben tisztiorvos is. így hát nyomban el is végezhette.

Dömötör átvezette a szűk, kis szobába s becsukta maga után az ajtót.

A rokonok az ajtóra meredtek. Hallgatóztak is. Nem hallottak semmit.

62