Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
gyétek le Budán valahol, menjenek szüleikhez! Peti a mlltatlankodástól csak kinyitotta a száját, de hangot nem tudott adni. Ki akart szaladni, hogy tiltakozzék mindnyájuk nevében, de ebben a pillanatban Sanyi megfogta a karját, s olyat kiáltott, hogy az egész szobában egyszerre beállt a csend.- - Hallgassatok!! S a rádióból, melynek eddig szavát sem hitték, egy mély férfihang közvetített: “ .. . Réti Sándorral beszélgetünk, aki magyar-történelem tanár, Óbudán, harminchat éves...” — Édesapám, — suttogta Sanyi, s maga sem tudta, arca olyan sápadt lett. mint akiből a lélek is kiszállt. Úgy meredt a beszélő készülékre, mintha csodát látna. Vagy jelentést várna valami borzalmasról, rosszról. Tálé n már nincs is életben... talán fegyverrel célnak neki is a hátamögött, mint Nagy Imrének. mikor a parlament erkélyén megjelent ... de mégsem! Hiszen a rádió úgy beszél, mintha ... mintha helyeselnék mindazt, amit Réti Sándor eddig tett! Miért bántanák hát? “Csütörtök délután a Lehel ut felől érkező tömeget a Marx tér és a Bajcsy-Zsilinszky ut sarkán levő Vörös Csillag nyomdához vezette, ott ismét kinyomatták a tizenhét pontot. Uj, Ideiglenes Forradalmi Kormány aláírással. Ott beszédet is intézett a tömeghez.’’ Most átadta a bemondó a szót Réti Sándoramint édesapja kicsit elváltozott, de kétségtelenül felismerhető hangját meghallotta: “Kezdettől fogva tudatában voltam az események történelmi jelentőségének. Tiszta szívvel bíztam, hogy nemzeti megújhodásunk szent célját szolgálom, ha minden erőmmel és tehetségemmel küzdők a felkelők első vonalában. Felhívásunkat azért irtuk alá Ideiglenes Forradalmi Kormány nevében, mert a tömeg nem bízott Nagy Imre akkori kormányában a régi miniszterek jelenléte miatt...” Az öreg Tót Feri bácsi Sanyi vállára tette kezét. — Édesapád beszél, valóban? Sanyi csak bólintott. — Derék ember, fiam, nagyon igaza van. Mikor meglátta Sanyi felkötött karját, hozzátette : — Látom, a fia sem maradt el mögötte! ... Hogy kívánták a többiek ebben a pillanatban Sanyi felkötött karját, a hősnek kijáró elismerést! Hiszen úgyis csak véletlen, hogy éppen ő sebesült meg ... — De most fogadj szót nekem — folytatta Tót Feri bácsi — és menj haza. édesanyádhoz. Tudd meg a való helyzetet. Talán nagy szüksége van reád. Réti Sándor folytatta beszédét: “ .. .a parasztságnak is rossz volt a sorsa. Kinek volt tehát jó ez a világ? Néhány vezetőnek, akik ragaszkodtak a pártdöntéshez és gyerekeknek tekintették a népet! Már sokszor elvesztettük hitünket a kibontakozásban. Epren ezért örülünk ennek, hogy most már olyan kormány vezeti a népet, amely reméljük, figyelembe veszi az emberek akaratát...” — Ez az, amit én nem hiszek! — mondta egy gyüröttarcu és gyüröttruhás idősebb ember, az asztalnak könyökölve. Vasutas sapkáját maga elé tette, majd harákolt egy csomót és folytatta: — Én vasutas vagyok, s velem együtt a többiek is tudják, ki az a Bebrics Lajos, a mi miniszterünk! Mit keres a Nagy Imre kormányában? Mi is szeretnénk végre nyugalmas életet élni. Ő csak az önkényt, meg a terrort vezette be a vasúton. Ki vele! ... A te édesapád — bökött bütykös ujjával Sanyi felé — tanárember. Túlságosan jóhiszemű, mikor ezeket mondja ... Többen bólogattak komolyan a körülállók közül. Sanyi tiltakozni akart, hogy hiszen az ". édesapja legalább annyit szenvedett az emir értélén kormány intézkedéseitől, mint a többiek. Ezek itt. . . egyszerű falusi emberek. Az ő édesapja jobban tudja! Igaz, már Pesten is hallotta az elégedetlenséget, hogy olyan emberek, mint Münnich Ferenc is, aki vezetője volt az aljas ávós hadseregnek, nem lehet az uj kormányban miniszter. Dehát... nem lehet mindent egyszerre! Édesapja is úgy gondolja, első, hogy a ruszkik kitakarodjamak, azután is ráérünk leváltani a régi rossz vezetőket. Hiszen egy hete sincs, hogy megváltozott körülöttük az egész világ! Réti Sándor hangja meggyőződéssel, lelkesen felizzott: “Bár mindenki meghallaná szavamat és számot vetne az eseményekkel! Le tenné végre a testvérvért ontó fegyvert. A harcoló fiatalok vére oly drága nekem .. Sanyi behunyta szemét, elképzelte édesapja meleg-barna, biztató szemét, aki mindig jót, csakis a legjobbat akarhatja minden magyarnak. Bizonyára többet tud, mint ők itt. Ő már tudja, hogy nincs értelme a további vérontásnak. Megadják, amit megígértek . .. Teljesitik végre a nép akaratát. “ ... Dobd el a fegyvert, őrizd meg magad, menj haza, barátom! Öleld meg édesanyádat, a gyermekeidet... Ha tovább harcolsz, beszennyezed igaz ügyünket.. Egy lilásképü, kövér kucsmás ember ugróit a rádió elé, és hirtelen mozdulattal elcsavarta a gomját. Éles vijjogással hallgatott el a készülék, s a mély csendet hangzavar váltotta fel a szobában. Mindannyian kitódultak a várakozó autóhoz, hivta őket a sovány, tanító kinézésű ember:- Induljatok, fiuk! Várnak bennünket. Mire felberregett az autó motorja, ott állt körülöttük a falu apraja-nagyja. Az egyik fegyveres alig birta kiszabadítani magát fejkendős, kicsi anyjának karjából. Úgy búcsúztak, mintha sose tudnák viszontlátni egymást. Ki tudja . . . hiszen fiatal magyarok vére öntözi ezt a most kibontakozó szabadságot is! Vigyázzatok magatokra! -— kiáltott még utánuk egy-egy sírásba csukló asszonyhang, eztán lehanyatlottak a búcsúzó kezek. 52
