Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
A köd csak most szállt fel a földekről, c mire beértek Óbudára, a Nap gyenge fénye is áttört a vastag felhőrétegen. A Flórián téren megállt az autó. — Aztán haza ám, srácok! — szólt a fegyveresek vezetője. — Most otthon van szükség rátok, hogy megnyugtassátok szüléiteket. Lehet, hogy a mi fegyvereinkre nincs már szükség Újpesten. Majd meglátjuk ... Kerülő utón megyünk oda. No, Isten áldjon benneteket! Férfiasán kezet fogott mindnyájukkal. Pár percig tétovázva állt az öt gyerek a bezárt mozipénztár előtt. Kispál Gazsira gondoltak, aki lemehetett a fegyveresekkel, mert már elégidős hozzá. Pedig hát, ők is tudnak harcolni... — Én hazamegyek. — Mondta ki Sanyi egyszerűen, s a többiek, akik eddig maguknak sem akarták bevallani, milyen jó lenne egy kicsit otthon lenni, bólintottak. — Ha nem igaz, amit a rádió mondott, — hősködött Peti, s megvakarta kopasz fejebubját, — én visszamegyek a Széna térre. — Gyertek el hozzánk estére — hívta őket Sanyi, aztán öreges léptekkel, lassan megindultak hazafelé. Fáradtak voltak, alig is szóltak egymáshoz, a cipő, ruha napok óta nem volt lent róluk, s az átélt izgalmak után már az sem érdekelte őket, kik haladnak el mellettük az utcán. Kasza Peti vált el utoljára Sanyitól. Csendes “szevasz”-a elárulta, hogy kimerült ő is, és alig fog hazaérni, első dolga lesz, hogy leveti magát az ágyra, s alszik vagy félnapot. Sanyi benyitotta a kertajtót. Kicsit összeszorult a szive, mikor az ismerős fákat, dércsipte krizántinokat meglátta. Milyen könynyen megtörténhetett volna, hogy soha többé nem jöhet haza ... Olyan öregnek érezte maga t. mint még soha. Maga sem értette, hova szállt belőle hirtelen a magasra csapó lelkesedés, nem is törődött vele. Csak lefeküdni végre. з igen: megfürdeni, jó meleg vízben ... Szótlanul vakargatta meg Betyár bozontos feiét. és csendben lenyomta az előszoba kilincsét. Aztán a konyhába ment. Ott állt édesor’via a tűzhely mellett, háttal neki, valahogy Mvan görnyedten, fáradtan, hogy Sanyi nem ehetett mást. odarohant, átölelte, olyan nagynagy szeretettel, amilyent még soha nem érzett. — Édes!... — Kisfiam ... — suttogta gyenge hangon Rétiné, s mintha nem akarna hinni szemének, mQsszi tartotta magától a fiút, úgy nézte. — Hát visszajöttél... Jézusom, mi történt a karoddal? Hol voltál? Beszélj gyorsan! Mari is kiszaladt a szobából, szelesen, mint mindig, sirt is, nevetett is egyszerre, s olyan félve tapogatta meg bátviát, mintha attól félne. eltűnik újra, talán örökre, pedig mennyire szereti, apa-anva után legjobban a világon! — Éhes vagv? Gvere. egvél először. —Szólt édesanyjuk, ide-oda tonogva a konyhában, nem tudva, mit is csináljon először. — Nézd. krumplilevest főztem, meg lángost sütök rögtön, már megkelt a tésztája . .. Milyen sötét karikás a szemed! De most ne beszélj, egyél. Készítek vizet, fürödj meg. Sanyi bekanalazta a levest. Milyen jó ize volt, ilyet csak itthon ehet az ember! és most azt sem szégyelte, hogy édesanyja fürdeti, mint kicsi korában. Tűrte, hogy átkösse sebesült karját, tudta, hogy legjobb kezekben van, édesanyja vizsgázott ápolónő, azt sem bánta, hogy újra ibelenyilamlott kegyetlenül a vállába. Elmondott sorjában mindent, mikor Mari kintmaradt a konyhában, mintha gyónna. Keszthelyi Zsuzsi halálát sem hallgatta el. Most már úgyis mindegy. Mindegy, ha meg is tudja édes, hogy Zsuzsi volt a legkülönb leány a világon, s hogy ő soha-soha nem fog úgy szeretni másik lányt... — Ha nem engedtem volna, hogy velem jöjjön a nyomdába, még most is élne. . . Ha láttad volna, Édes, csupa vér volt az arca, s mégis olyan szép volt, mintha aludna... — Mondta, olyan csendes hangon, hogy Rétiné úgy érezte, szive szakad meg ezekért a gyerekekért, akik a legnagyobb áldozatot hozták meg a szabadságért. Hát újra, meg újra igy kell ennek lennie?! — Ne gyötörd magad ezzel, kisfiam. Isten kezében vagyunk, ha ő nem akarja, hajunk szála sem görbül meg. Pihend ki magad, aztán majd újra beszélgetünk . .. Ott feküdt végre Sanyi régi, puha, tiszta ágyában, megitta az orvosságot, anélkül, hogy tudta volna: édesanyja nyugtatót kevert bele, nehogy még álmában is az elmúlt órák eseményei gyötörjék. Itthon van végre, itthon! — gondolta Rétiné. Nem is engedi el többé, ha kell bezárja, harcol vele, nem adja gyerekét! nem, inkább ő maga megy. ha kell... Dehát talán már jóra fordul minden. Sándornak is itthon kell lennie.. . Olyan bizakodó volt a hangja a rádióban. Hát persze: ő maga is látta, vonulnak ki az oroszok. Istenem, szinte hihetetlen, hogy annyi gyötrelmes év után újra szabadok lennének ... dolgozhatnának maguk és gyermekeik jövőjén ... eltüntetnék a romokat s a rabság nyomait, öreg-fHtal, férfi és nő együtt építene most, boldogan akár “társadalmi munkában” is* nem kéne kényszeríteni senkit... Kendőt kapott magára, és átszaladt Igazihoz, megvinni neki is a jó hirt, hogy itthon van Sanyi. Igaz, Laci sem járt otthon napok óta, de éntesitette édesanyját, ne aggódjék, az egyetemistákkal van, szervezik a fiatalságot. Mari megpiszkálta a hamvadó tüzet a kis fehér kályhában, és feltérdelt a székre, tovább olvasni kedvenc könyvét, Robinzont. Letakarta a kislámpát fekete klottkötényével, ne zavarja a fény az alvó Sanyit, öt óra alig múlt, s már sötét van. Lecke semmi, ez olyan ... olyan “klassz”. Csak már apa itthon lenne... Igen, ez a legfontosabb: apa, anya. meg Sanyi. Az ő családjuk. No persze, jobb lenne, 53
