Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
ugyan, aki felelőséggel hallgat, mindig megőriz valamit: egy titkot, egy rangot, — az emberi műveltség öntudatát. De néha beszélni kell. Le kell dobnod a hallgatás sötét palástját, meztelen testtel kell a porondra lépned, kezedben az emberi párharc méltányos fegyverével, — az igazsággal. Ha az igazságot tagadja valaki, — nincs jogod hallgatni! Márai Sándor. Arról, hogy negyven éves korára mindent tud az ember. Marcus Aurelius mondja, hogy negyven éves korára egy férfi, akiben világit egy szikrája az értelemnek, mindent megélt és mindent tud, ami előtte történt az időben az emberekkel s ami az utána következő időben történhet még. A részletek lehetnek változatosak és eltérőek, de az alapélmény, — minden emberi élet közös alapélménye — negyven év alatt csakugyan megtörténik minden emberrel. Megélte a szenvedélyeket, tapasztalta a természeti törvények állandóságát és teljes bizonyossággal tudja, — hogy halandó. Többet nem tudott Cézár sem, Antonius sem, Marcus Aurelius sem, többet nem fog tudni az ember az időben önmagáról és a világról soha. Minden más csak ismétlődés. Márai Sándor. A fecseqökröl-A fecsegés kényszere a legtöbb ember számára egyértelmű az élet törvényével; fecsegnek, amíg élnek; addig fecsegnek, — amíg élnek; nem gondolkoznak, hanem fecsegnek, húzódtak a födél-szállás alá, bundájukba csavarták magukat és hallgatták az eső kaparászását a háncs-födelen. Sűrű volt az éjszaka és sötét, néma és mozdulatlan. Nehezen jött álom a szemükre. Egyszer a kutyák is ugatni kezdtek és Kosztáké kibújt a bundából, fölállt és rájuk kurjantott, mint amikor medvétől kell megóvni a karámot. — Hujjha! Ne hadd! Húzd le! Hujjha! Hujj! A kutyák ugatva eliramodtak a Sztrug felé, de nemsokára visszajöttek megint és némán kapartak vackot maguknak a födél eresze alatt. Kosztáké is visszafeküdt. Mérges sötétség volt és az eső is hullott szünet nélkül. — A Sztrug elé ugattak — szólalt meg egy idő múlva Jonica. A másik felkönyökölt a bundán. — Azt hiszed, hogy ... ? Nem mondta ki, de tudták mind a ketten, hogy mire gondol. Nem feleltek rá. Némán hevertek és hallgatták az esőt. Aztán elaludtak rendre. Nem történt más semmi azon az éjszakán. Másnap esett szünet nélkül. Ázott volt minden és rosszkedvű. Még éjjel is szemetelt, de az már inkább csak ködhullás volt. De reggel szétverődtek a felhők és kisütött végre a nap. Délfelé megjött az uj pakurár, akit a község Torna helyébe megfogadott. Vidám, nyurga legény volt, Gligornak hívták. Belökte batyuját a födél alá és fütyörészve vette számba a juhokat, meg a karámot. Az öreg Árszintya elmagyarázta neki a rendet és utoljára még ezt mondta: — Aztán éjszaka nincs mászkálás, érted? Ha hallasz is valamit, dugd be a füledet és aludj. A legény nagyot kacagott erre a beszédre. — Ne félj semmit, Árszintya bácsi! Tőlem danázhat ahány csurdé fehérnép a világon van, mind! Legfeljebb elkapom, oszt ledobom a fűre s kész! Hahaj, fehérnép fehérnép! Tündérek meg nincsenek, az csak olyan mese! Az öreg nem szólt többet, a legények is hallgattak. Ragyogó tiszta idő volt, melegen sütött a nap, kéken álltak kereken a hegyek és messze voltak nagyon. Látszott, hogy nem tér vissza többé az eső. Érezni lehetett este is, hogy tartós jó idő következik. Naplemente után a levegő lehűlt és elindult egy hűvös kis szellő is. Mire a csillagok kigyultak, már harmatszaga volt a levegőnek. Újra négyen feküdtek a födél alatt. Hárman hallgattak, de Gligor, az uj pakurár sokáig izgett-mozgott köztük. Fütyörészett, aztán mesélni kezdett mindenféle tréfás dolgokat, amik odalent történtek a faluban és egyáltalán nem zavarta az, hogy csak ő egyedül nevetett a történetein. Később aztán ő is elcsöndesedett és nemsokára már hangosan horkolva aludt. Kosztáké ébredt föl elsőnek a hangra. Sötét volt, a hold még nem látszott sehol. Éppen csak a csillagok szitáltak egy kevéske derengést az éjszakába. Felült, figyelt. Egészen tisztán hallatszott az ének. Ugyanaz a furcsa, búgó lágy hang, ugyanaz a mérhetetlenül szomorú dallam, mint akkor. És a Sztrug felől hallatszott. Fölrázta a mellette fekvőt. — Hallod ... ? — kérdezte súgva. Aztán mind a hárman ébren ültek és hallgatták az éneket, ahogy halkan szűrődött át feléjük az éjszakán. Csak Gligor horkolt még mindég. — Rázd meg, hogy hallgasson. Jonica bosszúsan rázta meg az alvót. — He! Hö? Mi? — Hallgass. Nem hallod? — Mi.. .? 54
