Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
Puhán hullámzott feléjük az ének. Mintha maga a sötétség énekelt volna valahol az erdők között. — Ez az? —- kérdezte Eligor és felült a bundáján. — Ez. — A tündér? — Hallgass ... Gligor durván felnevetett és felállt. Rántott egyet a nadrágszijján, aztán kilépett a tető alól. — Hova mégy ... ? riadt föl Kosztáké. — Hova? Elhozom nektek azt a fehérnépet. Benyomjuk ide magunk közé melegítőnek. Majd meglássuk, mit tud az ilyen „tündér“ ... ! Durván nevetett és elindult az erdő felé. A karám sarkánál még megállt, figyelte a hang irányát. T— Ne bolondulj, Gligor! Gyere vissza! Gondolj Tornára, te! Csak egy gúnyos kacaj válaszolt az ijedt kiáltásokra s a legény nyurga alakját elnyelte az éjszaka sötétje. Döbbenve ültek hárman a födél alatt. Kosztáké halkan káromkodott. Aztán csak ültek és figyelték a csöndet. A halk énekszó még hallatszott egy ideig, de már mintha sokkal messzebbről jött volna és a dallam csupa titok volt és szorongás, néha csalogatóan lágy és szomorú, máskor Szakgatott, mint a Sztrug sziklás gerincei, melyek alatt feketén leselkedik a halál. Aztán egyszerre vége volt. Csak egymás lélegzetét hallották a csöndben és néha egy-egy birka halk köhhentését. Ültek, figyeltek és vártak. Az idő összesimult a csönddel és nem lehetett tudni, sok telt-e el belőle, vagy kevés. Aztán egyszerre csak Kosztáké megrándult és fölállt. — Hova mégy? — ijedt meg a másik kettő. — Szólok az öregnek — felelte Kosztáké rekedten és megindult a kaliba felé. Benyitott az ajtón. —- Arszintya bácsi.. .! Árszintya bácsi. . .! Az öreg megmozdult a fekhelyen. — He ...! Mi a baj... ? — Gligor, az uj legény, elment. — Hova, te? — Az ének után. Mint Torna, úgy. — Na az ördög...! Néhány pillanatig csönd volt, aztán az öreg szöszmötölni kezdett. Majd a legény elé lépett, az ajtóba. — Megint hallottátok? — Igen. — Hol? — A Sztrugban. Mint akkor. Az öreg kalapot tett a fejére és előkereste a fal mellől a botot. — A Sztrugban, azt mondod? Arra ment a fiú? — Arra. Az öreg füttyentett. — Csobán! Ne, Csobán! Gyere! A kutya előbujt a karám mellől. — Menjek én is, Árszintya bácsi? — Nem kell. — De... — Nem kell — mordult türelmetlenül az öreg s aztán elindult. Még látszott egy ideig, ahogy a karám mellett elhaladt s mögötte a kutya. Aztán elveszett ő is a sötétségben. A Pietrosz körül halványan derengeni kezdett valami sápadt fény. A hold volt ott, valahol a hegyek mögött. Az öreg lassan ment be a fák közé. Sötét volt az erdőben, érezni lehetett inkább csak a fákat, mint látni. A kutya nyugtalanul szimatolt körülötte. — tehát úgy érzik — vannak! De a valóságban nincsennek, abban az értelemben, mint az van, aki gondolkozik; „csak fecsegnek; s aki fecseg, nem gondolkozik“. Gondolkozó ember, amikor csak lehet hallgat; s mikor már nem lehet hallgatnia többé, akkor beszél, vagy ir. De ezt csak a végső szükségben cselekszi. Nem a fecsegő számára a szapora beszéd, melylyel világgá kelepeli mindazt a zagyva értesülést, lugós vágyat, otromba megfigyelést, melyet érzékelő szervei közvetítenek tudatai számára, életszükséglet. Talán megrepedne, — ha nem fecsegne! A világ anyagát nem emészti meg; rögtön kiköpi és Tdhányja azon nyersen, ahogyan befogadta. Nincs az a parancs, fenyegetés mely lakatot tud kötni a nyelvére. Ö fecsegi tele a világot, mely aztán elviselhetetlenné lesz: a fogalmak eltűnnek, mikor a fecsegő megszólal s a világ megtelik szavakkal. Márai Sándor. Az áramtolvajokró!. Ismerek embereket, kiknek műveltségét csodálom, észjárásuk meglep s a velük való együttlét mégis rejtélyesen kimerít. S ismerek másféle embereket, kik talán nem is különösen okosak, vagy müveitek, nem mondanak soha semmi meglepőt, vagy eredetit s találkozás után mégis úgy válók el tőlük, mint aki kapott valamit. Ugylátszik, egy embernek nemcsak műveltsége szelleme van, hanem egyfajta áram is, mely változó erővel bőséggel sugárzik az egyéniségből. Vannak áramszegény emberek, akik mindegyre elvonják környezetükből az erőket. Olyanok ezek,' mint az áramtolvajok, akik egy 55
