Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

Valami vadász — mondta az öreg — az urak szoktak így nyáron.

— Prepegyit is lehetett — vélte az egyik idősebbik pakurár.

De Torna nem nyugodott meg.

— Az urak nem söprik ki a házat, mielőtt elmennek. Prepegyit meg nem használ törülköző kendőt.

— Akárki volt, sietve mehetett el, hogy ittfeledte a kendőt — vélte egy másik.

Később az öreg aludni tért, be a kalibába. Csak a négy pakurár maradt a tűz körül. Csöndes, szelíd éjszaka volt. Ragyogtak a csillagok. Valahonnan a Szerecsen sziklái felől egy nagy bagoly hangját hozta át csönd. Egyszerre csak megszólalt Kosztáké, az az idősebbik legény, aki az öreg után elsőnek lépte át a kaliba küszöbét. Furcsán, fojtottan mondta.

— Már pedig, aki itt tanyázott, az nem volt sem vadász, sem prepegyit.

Volt valami a hangjában, amire a többiek fölfigyeltek.

— Hát micsoda volt? — kérdezte Torna, a legfiatalabbik.

— Fehérnép.

— Fehérnép? Mi? Honnan tudod?

Izgatottan könyököltek föl a legények a bundán. Szemük csillogott a tűz fényében, mohó, éhes csillogással. A szó, az asszony gondolata felgyújtotta képzeletüket.

— Az ám — súgta Kosztáké titokzatosan — és hozzá nem is akármilyen fehémép! He. Ide nézzetek.

S valamit óvatosan elővett a tüszőjéből. Kifejtette, szemük elé tartotta. A legények meresztették a szemüket, de nem láttak semmit a Kosztáké kezében.

— Mit bolonditasz, sze nincs ott semmi — morogta az egyik.

— Áldását a szemeteknek — mordult föl a bozontos legény — hát nem látjátok?

S valamit két bütykös ujja közé fogva odalógatott a szemük elé. Valami furcsa vékony szál volt az, hosszú, vékony szál és furcsán csillogott a tűz fényében.

— Mi a fene az? — csudálkoztak a legények.

— Mi? Hát nem látjátok még mindég? Hajszál, te, aranyos hajszál, igazi aranyból való! Amilyen a Butka tündéreinek van, akik teleholdkor táncolnak anyaszültcsurdén a pojánokon!

A legények torkában megfagyott a szó. Csak bámulták meredt szemmel a vékony csillogó csodát, ott a Kosztáké két ujja között.

— Haj az, igazán? Mutasd.

— Vigyázz, te. El ne veszítsd.

Sorra kezükbe vették. Megnézték. A tűz felé tartották. Aranyból volt igazán, csillogott. És hajszál volt az, valódi hajszál.

— Hol lelted, te?

— Hol? Hát ide figyeljetek. A kalibában bent. A fekhelyen. Hát azért mondom. Adjátok vissza, hé. Én találtam, az enyém.

Szótlanul bámultak maguk elé a legények. Csönd volt a tűz körül. Az éjszaka megtelt titokzatossággal, régi mesék emlékei szálldostak fölöttük láthatatlan pillangószámyakon a sötétségben. Amiket öreg emberek mondtak el itt, vagy ott. Téli tüzek mellett, régen. A Butka tündéreiről, akik holdtöltekor kiszállnak a sziklák közül és varázslatos táncokat lejtenek eldugott tisztások gyepén és aki meglátja őket, az fává változik, vagy füevő állattá. Mint ahogy ezzel történt, vagy azzal... ekkor, meg ekkor, régi-régi időkben ...

Tompa Mihály:

ŐSZI TÁJNAK...

Őszi tájnak hervadása!

Őszi napfény ragyogása! Hervadásból, fényből támad Lelkemen a kedves bánat.

Omlik a lomb, hallgat a dal; Visszatérek gondolattal A tavaszra..., ah de annál Betegebbnek tetszik a táj!

Ez a rét volt olyan ékes?

Ez a határ olyan népes?

Ez a halom, völgy és tájék... Mintha a sirkertben járnék!

Lemegy a nap nemsokára.......

Haldoklásnak szent országa! Olyan édes forró vággyal Ölel téged lelkem által!

Az elmúlás bája rajtad. Lelkemen vesz mély hatalmat:

S bár meghalni kéne véled, Mégis, mégis szeretnélek!

Néma a táj, arca sápadt,

Rá derengő napfény árad;

Ah, mi vonzó szép halál van E mosolygó hervadásban'

Édes terhed’, édes álom!

Szinte érzem szempillámon; Hogy lehajtsam, szinte vonja Fejem' a fák hulló lombja.

A fák lombja csendesen hull!... Nem küzdéstül, fájdalomtul;

Itt a végharc ösmeretlen:

Lehet-e meghalni szebben....?!

A szűkszavú Gárdonyi.

Gárdonyi nagyon hallgatag ember volt. Márkus László beszélte, hogy egyszer Egerben járva meglátogatta a remetét. Az iró kivitte a vendégét a lugasba. Pipára gyújtott és egy üveg bort tett az asztalra.

— Ültek és hallgattak. — Néha ittak. — Miután mintegy két óra hosszáig üldögéltek, Márkus László búcsúzni kezdett.

— Ne menjen még, kedves öcsém, — marasztalta Gárdonyi, — olyan jól elbeszélgettünk.

47