Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
Az önkéntes fogadalmakról. Az önmagunknak tett önkéntes fogadalmakat, — ..holnaptól nem teszem ezt. vagy azt, igy, vagy ügyelek. ezzel vagy azzal foglalkozom", — talán még alaposabban meg kell fontolni, mint az embereknek adott szavunkat. Mert az embereknek adott szót vissza is vonhatjuk, ha úgy látjuk, hogy a világ változik szavunk körül, másképen helyezkednek el az emberek dolgai, —- az egyszer igazságnak megismert fogadalomban meg vallót" eszme körül. Az igazság is változik. De az önmagunknak adott szó annyit jelent, hogy szerződést kötöttünk jellemünkkel, mely nem változik s ezért a vele kötött szerződéseket sincs módunkban megváltoztatni. Ha a világ megvet, mert valamilyen lelkiismereti okból nem tudtuk megtartani adott szavunkat, ezt a megvetést túl lehet élni, — mert a világ sem erkölcsös szerződő fél. De ha jellemünket csaljuk meg, akkor is van ugyan módunk tovább élni, de belső magatartásunk bizonytalan lesz, büntudatos és ingadozó. Márai Sándor. ♦ Tisza István. Midőn az ellenzék- egy beszéd után Tisza válasza elől kivonult, igy kezdte Tisza a beszédét: — Nem szokásom a megfutó ellenség után lőni! Felkereste geszti otthonában Tisza István volt miniszterelnököt egy régi jó ismerőse. Támogatást kérte egy bírósági aljegyző érdekében. — Nagyon sajnálom, — szólott Tisza, — de nem tehetek ma már semmit. Hiszen tudod, hogy magam is állás nélkül vagyok! Hallgattak és a csönd borzongott körülöttük, mint aki tündéreket lát. — Tündér lakott volna a kalibában... ? — kérdezte egy idő múlva halk, álmodó hangon Torna, a legfiatalabbik — nem is lehet elhinni, nem is ... Kosztáké morgott valamit, aztán felkelt, fogta a bundáját és behúzódott a félfödél alá. Rendre követték a többiek is. Torna maradt legtovább a tűz mellett. Pedig már nem is égett rég, már a zsarátnokot is hamuval szórta be az éjszaka hűvös harmatja s még mindég ott ült. Aztán valahol a tisztás felső sarkában riasztani kezdett egy őz. A karám mellől felvakkantott rá az egyik kutya és ettől ugatva talpra szöktek valamennyien. — Nyehi — mordult közéjük a legény, aztán fölszedelőzködött ő is és behúzódott a többi mellé, az alvóhelyre. Nem lehetett tudni pontosan, hogy mikor történt. Később följött a hold is és kísérteties fehér fényével rávilágított az alvó legényekre. Torna ébredt föl elsőnek. Hirtelen ébredt föl, anélkül, hogy tudta volna, mitől. A karám előtt ott ült egy nagy fekete kutya, első pillantásra az öreg Csobánnak lehetett volna nézni, de nem az volt mégsem, föltartott fejjel nézte a holdat és különös mély hangon vonyitott. A többi kutyának hire se látszott sehol, mintha elnyelte volna őket a föld. Csak ez a nagy fekete kutya ült ott a karám mellett és felvonyitott a holdra. Torna fölült. Dobogni érezte a szivét. Érezte, hogy megijedt, de még nem tudta, hogy mitől. A hold rávilágított a másik háromra és olyan volt az arcuk, mint a halottaké. Rá akart szólni a kutyára, mert az első pillanatban azt hitte, hogy a Csobán az, amelyik ott a karám előtt vonyit. De aztán látta, hogy nem a Csobán hanem egy idegen kutya,1 nagyobb és feketébb, mint a Csobán. És ahogy feltartott fejjel fölvonyitott a holdra, vörösek voltak a szemei és kék láng jött ki a száján. Különös volt az egész, ez az ébredés és a hold és az idegen fekete kutya. Érezte, hogy borzongás fut keresztül a testén és megvacognak a fogai. Tisztán emlékezett rá később, hogy valami megmagyarázhatatlan erő húzta a tekintetét le a vályúk felé. Még át is kellett forduljon a másik oldalára hogy oda láthasson. Nem is magától fordult meg, valami bűvös erő fordította oda. És akkor egyszerre olyan volt, mintha kővé változott volna. Vagy fává, mint a régi mesékben. A vályúknál, pontosan a második és harmadik vályú között, ahol a legnagyobb esése van a csorgónak, egy tündér állt és fröcskölte maga köré a vizet. Másnap, amikor mindezt elmondotta, esküdött reá, hogy igy volt. a nagy csorgónál egy tündért feredett. Anyaszült meztelen volt és hosszú aranyhaján csillogott a holdvilág. Csillogtak a vizcsőppek is, amikkel fröcskölte magát. Olyan volt éppen, mintha fényes üveggyöngyökkel szórta volna tele magát. Aztán egyszerre csak megszólalt. Nem hanggal, ez volt éppen a félelmetes benne. Valahogy másképpen szólalt meg. De mégis ott hallotta a fülében, ahogy megkérdezte: „pásztorok, hova lett a törülköző kendőm?“ Torna esküdött, hogy igy volt. A tündér ott lent a csorgónál feléje fordult és anélkül, hogy hallani lehetett volna a hangját, megkérdezte: „pásztorok, hova lett a törülköző kendőm?“ És ő nem tehetett mást, föl kellett kelnie a bundáról, leakasztania a szögről a kendőt és oda vinni azt a tündérhez. Ahogy később visszagondolt reá, mintha a fekete kutya már akkor nem lett volna ott a karám mellett. Nem is üvöltött. Csönd volt. Csak a saját lépteit hallotta, ahogy ment a füvön lefele és a viz hangját lent a csörgőknél. A tündér ott állt a második és a harmadik vályú között, 48
