Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
törlőt kezében eloszlanának az illúziók. Maximilian a női egyenjogúság és önállóság harcosa volt, és Renate megint eljárt régi munkahelyére. Gondosan titkolta az élettől való félelmét, nem mutatta, mily erősen vágyakozik védelemre, támasztékra, mert Maximilian kinevette az ilyen asszonyokat. Megjátszotta a hideg, magabiztos, önálló nő szerepét. A hűség férfi számára unalmat jelentett, a kis asszonyka remegő szívvel, kínzó, magába fojtott féltékenységgel kacagott, ha asszonyhistóriáit hallgatta. Száz különböző szerepet játszott meg a kedvéért, s néha oly halálosan kimerült, hogy elbújt kisírnia magát. Renate tudta mindig, férje játékos életének váltakozó díszleteit neki egyesegyedül kell felépítenie, ha nem akarta elveszteni nevetését, az álmok izgató sziporkázását. Ha megkérdezték volna, mit szeretne valójában ő maga, mi is tulajdonképpen e sok álarc mögött, nem tudott volna feleletet adni. Csak egy valami volt biztos, Maximilian külső és belső szabadságát nem szabad veszélyeztetnie, kívánságai a legfontosabbak ezen a világon. A vonat lassan megint megindult, egyenletes ritmusban döcögött az alvó tájon keresztül. Renate épp úgy nem vette észre, mint az uj utas érkezését az eddig üres szakaszba. Mióta elvált Maximiliantól, most ment először a városba, ahol ővele élt együtt. Talán ezért is volt erősebb az emlékezés, ezért kínozta jobban a már ezerszer feltett kérdés: „Miért, miért hagyott el mégis?“ Soha egy haragos szót nem váltottak, férje kedves volt hozzá az utolsó napig, Még ma sem tudta, mikor is kezdődött tulajdonképpen a változás. Egy nap hirtelen feltűnt neki szokatlan szótlansága, kifürkészhetetlen pillantása. Nem kérdezett semmit, kapkodva, össze-vissza beszélni kezdett. Maximilian figyelt rá, még nevetett is végül. De ettől az időtől kezdve rejtélyes idegenné lett. Látta, megfoghatta, hallhatta, és mégis messzebb volt, mint a legtávolabbi csillag. Azelőtt a kerítésen át bekukucskálhatott belső életébe, most egy fal előtt állott, vérzett a dörömböléstől szive. Egy este a szokottnál későbben jött haza. Maximilian nem volt otthon. S a lakásban nem talált egy sor üzenetet sem, semmit a régi kedves kis vidám cédulácskákból. Renate hosszú órákon keresztül várt rá, csak jósokára feküdt le. Minden pillanat örökkévalónak tűnt, agyában cikáztak a legborzalmasabb lehetőségek. Reggel felé végre hazavetődött, s buzgón — kicsit túl buzgón — valami régi barátról hadart, kivel összetalálkozott. Renate tudta — miért, maga sem értette -— hazudott. Nagyon fájt, minden erejére szüksége volt, hogy kedvesen mosolyoghasson. Maximiliannak joga volt korlátlan szabadságra, s ez hozzátartozott, semmit sem kérdezni, sohasem gyanakodni. Nem értette, de látta a férfi szájaszögletében a lenéző mosolyt. Eloltotta a villanyt, lefeküdt, egyenletes lélegzése elárulta, máris alszik, csak Renate feküdt mereven, álomtalan, mint akiben megdermedt valami. Ettől kezdve különféle ürügyekkel mind többet hagyta magára. Ha hazudott, szemében mindig ott ült az a különös tekintet, ajkán a megvető mosoly. A megjátszott hit ajándéka Renatenak egyre nehezebbre esett. Végül elutazott, s aztán megjött a levél. Rövid szavakban szabadságát kérte. Renateban összeomlott egy világ. Nehézkesen, hallgatagon rendezkedett be a romokon. Néha felébredtek az emlékek, fáradt aggyal próbált a maroknyi hamuban egy kis parazsat meglátni, megérteni, miért is történt. Ha legalább vádolta volna! Ha utalt volna valamire, hálás lett volna érte! Megpróbált felejteni, de mely furdaló kérdés veszti el fulánkját, mig nincsen felelet rá? Gondolataiból elfojtott, száraz, majd hogy nem kissé bosszús felcsuklás riasztotta fel. Most vette csak észre, hogy nincs egyedül. Vele szemben egy fiatal, vékony lányka ült, fekete fiúsra nyírt hajának egy tincse jó kedvüen hullott homlokába. Sürü, mérgesen összehúzott szemöldök vetette árnyékát két borostyánszemre. Két izmos barna kéz mérgesen gyűrte össze a levelet, hová már lehullott néhány könnycsepp. A kicsi a szemébe nézett, s kissé zavartan kérdezte: „Kérem, tudna nekem egy cigarettát adni? Elfelejtettem hozni.“ A kis macskaarc merevsége fellazult néhány mély szippantás után. Gondolta, Renaténak magyarázattal adós. Halkan, mintha saját magának mondaná, suttogta: „Oh, úgy haragszom. Hiszen annyira szeretem! Egy éve már, hogy ismerem. Ez az alávaló! Nem, tulajdonképpen oly kedves, de hazudik.“ Fájdalmas mosoly suhant át Renate keskeny, tépelődő arcán. „Nem ezt teszi minden férfi?“ „Talán. Talán minden ember hazudik néha. De ő örömét leli benne.“ Renate valami vigaszt keresett, noha tudta, tapasztalataiból ez a fiatal jószág sokat nem meríthet. S mégis, mivel semmi jobb nem jutott eszébe, lassan beszélni kezdett. „Azt hiszem, némely ember hazudozásával csak legbensőbb életének érintethetetlenségét védi. Nem tudom, megért-e, de — nem lehet a hazugság védőfal a belső szabadság megközelíthetetlen tere mögött? S ha igazán szereti, nem kellene ezt a szabadságot tiszteletben tartania?" A kislány homlokát ráncolta. Gondolkodott. „Nem tudom“, megállt egy pillanatra, „de ne tartson engem butának. Nem vagyok ostoba! Mindig észreveszem, ha hazu-35
