Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
LOVAK ÉS ASSZONYOK (Giovannino Guareschi) A falu végén laktunk, a gát lábánál. Mikor mint három esztendős gyermek láttam, ahogy apám a szekér elé fogta a lovakat, nem birtam magammal. Ellenszegülés akkoriban igen veszélyes dolog volt, mert az anyák nem sokat törődtek csemetéik szeszélyeivel, nem gondolkodtak sokat, mielőtt alaposan kiporolták hátsórészüket. Nálam a veszély még nagyobb volt, mert, mint ahogy szokás volt, szoknyácskát hordtam még, jóllehet fiú voltam. Elővigyázatosnak kellett volna lennem, de nem tudtam. Alighogy anyám felnyalábolt és bevitt a házba, oly vad tombolásba kezdtem, mintha felnyársaltak volna. Nem tellett sok bele, s a záporeső máris megeredt. De tűzpirossá kezelt ülepemmel sem hagytam abba az ellenkezést. Igen, ha meghallottam, hogy a szekér elindult, ordibálásom oly szivettépő magasságokba lendült, hogy apámnak közbe kellett lépnie. „Hagyd!", kiáltott, s megállította a lovakat. Alighogy anyám kissé engedett a negyvennyolcból, máris elapadtak könnyeim, s mint akit nyílból lőttek, usgyi, máris kint voltam. Amint elértem a szekeret, felkapaszkodtam a magas kerék küllőjén, s torkom szakadtából kiáltottam a lovaknak: ,,Gyi, te!“ Apámból lavinaként tört ki a szitkozódás. De mikor nyakonragadott s behúzott a szekérbe, nem szólt már egy szót sem. ★ Igen, fuvarosnak születtem. Ahogy kissé felcserepesedtem és láttam amint apám este megrakta szekerét, egész éjszaka nem hunytam le szememet. Hajnali három felé, mikor befogta a lovakat, lehörpintette fehér borral megjavított tejét, bekanalazta hozzá polentáját, én titkon felöltöztem és ablakocskámból leereszkedtem a töltésre. Aztán futottam, ahogy csak lábam bírta. A tér kanyarulatában akartam a kocsira várni. Akkoriban ismerték már nálunk a szocializmust, a ligákat és sztrájkokat más hasonló jókkal egyetemben, de nem a villanyáramot. Éjjelente a Madonna-képek előtt égő olajlámpások világítottak csak; a csönd még mélyebb volt ezáltal. Hiába laktunk messze, mindent hallottam. Nem kerülte el fülemet, amint apám betette a konyhaajtót, s félhangosan — nehogy anyámat felébressze •— elindította a lovakat. Aztán hallottam, ahogy a szekér megcsikordult, ahogy közeledett. Szivem vadul vert...... Most ért a kovács háza elé, most van a trafik előtt...... most gördül a borbély felé...... Számításom pontos volt: tudtam, hogy elhalad a papiak előtt. Igen...... most ért oda, most csettintett először ostorával. Senki sem tudott úgy az ostorral bánni! Minden pattintás úgy hangzott mint fegyverropogás, de nem volt ostoba durranás: Nem, ennek a csattanásnak értelme volt...... ritmusa, mondanám ma. Röviden és velősen, úgy szólt, mint a muzsika. Még egy ostorcsapás — és a szekérnek fel kell tűnnie! Nyitott szájjal álltam posztomon és gyönyörködtem e látványban. Azt hiszem, ha azt mondom nektek, hogy szekér, úgy valami közönséges kocsikát képzeltek el és nem tudjátok megérteni akkori elragadtatásomat. Világosabban kell kifejeznem magamat. Apám szekerét ,.barminak nevezték, s legalább oly nagyszerű volt, mint egy háromtengelyes teherautó. A különbség csak annyiban állott, hogy a ,,bárrá" ezerszer szebb volt és nem árasztott bűzt magából. Az óriás pirosra festett kerekekkel, fehér küllőivel, e kerekek harangszót megszégyenítő zenéjével, Menelikkel a rudaslóval, az elébe fogott Biondaval, emeletesen megrakva, apám ,,barra"-ja gyönyörű látvány volt; mert — ezt ne feledjétek — apám ült ezen a szekéren! Apám — oly széles válla volt, kalapja félrecsapva, tarka flanell ing és vörös sál a nyakában...... Derekán széles zöld gyapjuövet hordott, mellényén vastag ezüstlánc csillogott. Felgyürt ingujjal, foga közt az elmaradhatatlan Bezzo-Toscano szivarral haladt szekere mellett s pattintott rövidnyelü ostorával. Még maga a király őfelsége sem tudta volna az útról letériteni. Vártam tehát, mig apám elment mellettem; aztán rohantam tovább, kacskaringós mellékutcácskákon keresztül, hogy még egyszer találkozzam velük. Ez igy ment hajnalhasadásig. Kegyetlenül féltem apámtól,'mert kemény, nyers ember volt. Ha otthon akart tőlem valamit, úgy rám rivalt, a nélkül, hogy szemembe nézett volna: ,,Hé, te, hozz egy poharat!“ Megfélemlített, hisz ez úgy hangzott, mintha azt kiabálná: „Hord el magad, te naplopó!“ De soha egy ujjal sem nyúlt hozzám. Ha rossz fát tettem a tűzre és anyám megijesztett: „Megállj csak, megmondom apádnak!", lázat kaptam a félelemtől. So’se mertem volna beszélni vele, inkább éhen haltam volna, semhogy egy darab kenyeret kérjek tőle, úgy remegtem zord ábrázatától...... Sokszor a városba fuvarozott. Olyankor hajnali három előtt elindult, s csak másnap este került haza. Tizenegy esztendős voltam 29
