Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

már, de a várost még nem láttam. Majd megőrjített a vágy érte! Hogy megkérjem

rá...... már a puszta gondolat is belémfojtotta a lélegzetet!

Egy reggel, mikor megint e bujócskámat játszottam, hogy teleihassam magam, apám elindulásának látványosságával, igen elővigyázatlan voltam. Jó darabot, egész az országúiig, előrefutottam. Az égboltozaton lassan pirkadni kezdett. Vissza kellett volna térnem, de elhatalmasodott rajtam a kisértés ördöge, Casello Nuovoig akartam szaladni.

A poros utat szegélyező sövény mögött, a szekértől mindig öt-hat méter távolságban baktattam apám után. Ö hirtelen megállt, rá akart gyújtani szivarjára. Csak akkor vettem észre, mikor már közvetlen közelemben állott. A sövény mögé bújtam. A bozót mögül világosan láttam minden mozdulatát. Szivem a torkomban dobogott, mi lesz, ha felfedez.

Csak akkor lélegzettem fel, mikor apám meggyorsította lépteit, hogy utolérje a tovakocogó lovakat. De egy váratlan ugrással árok és sövény mögé lendült. Még mélyebbre bújtam. Apám megállt. Ostorát megmarkolva kiabált: ,,Ki onnét a bokorból!"

Lassan feltápászkodtam. Amint megpillantott, arcán kimondhatatlan csodálkozás tükröződött. ,,Ugy, te vagy az!"

Lábam felmondta a szolgálatot, még felelni sem volt erőm. Kacskaringós káromkodást küldött a lovak után, s hallottuk, ahogy a szekér megállt.

,,Mit csinálsz te itt?"

„Téged akarlak Casello Nuovoig kisérni", nyögtem. Akkor visszafordultam volna, mint mindig."

Némán rágta apám Mezzo-Toscanóját. De pár pillanat múlva kemény hanggal rámrivallt: „Tudni akarom, miért csinálsz ilyen ostobaságokat!"

Megesküdtem, hogy magam sem tudom.

De még ha tudtam volna is akkoriban, mint ahogy tudom ma, a világ minden kincséért el nem árultam volna. Soha életemben nem szégyéltem magam annyira, mint abban a percben. Zokogva henteregtem a földön.

„Jól van, jól van", morgott apám. Ez nem ok a bőgésre. Nem csináltam neked semmit, talán kissé megijesztettelek, de azt hittem, hogy valami útonálló leselkedik itten. Kelj fel, és ne sírj tovább!"

Átugrott a sövényen, s én követtem, de az árok szélén megállottám.

„Gyere velem", bátorított fel apám.

Legmerészebb álmomban sem reméltem volna, hogy a helyett hogy hazaküldene, elvigyen magával a városba. De magával vitt valóban. Útközben egy szót sem váltottunk. Estefelé elértük a várost. A kocsiszerben háltunk meg. De sem akkor, sem hazamenetelünkor nem szólt hozzám apám.

Csak akkor, mikor befordultunk udvarunkra, morogta fogai közt: „És többet

ilyesmit ne csinálj!"

Egy évig nyugtón voltam. Aztán egy reggel megint csak elkapott a vágy. A városba akartam jutni, s elhatároztam, megkísérlem minden áron.

A nagy szekér alatt négy láncon himbálódzott egy széles farács. Ott tartották a fuvarosok a köteleket, viaszos vásznakat és hasonlókat. Megbújtam köztük, miközben apám reggelizett. Szerencsém volt, a lópokrócok közt jól meghuzodszkodtam. Alighogy a szekér megindult, himbálódzni kezdett fészkem. Még el sem hagytuk a falut, én már elaludtam.

Az ég alján keresztültört az első napsugár, mikor hirtelen felriadtam. Kidugtam orrom búvóhelyemről, s mindjárt megértettem a helyzetet: a frissen kavicsolt utón mélyen beakadtak a kerekek. A lovak megálltak. Ilyen esetekben mindenek előtt Biondat kellett ösztökélni, Menelik erős és merész volt ugyan, de rendkívüli teljesítményre képtelen. Menelik a szekér egy részévé vált már, úgy mint a gépkocsik motorja, annyit ad magából, mint amennyi hengerjeiből telik. Biondaval más volt az eset. Kihasználhatósága mástól függött. Bionda kanca volt, s ha az ember értette a módját, úgy egy pillanatra képes volt annyit teljesíteni, mint két ló. Ezt nem azért mondom, hogy apám lovaival kérkedjek, de megadom a császárnak, ami a császáré, és Biondanak, ami Biondáé. Menelik is húzott, s többet tőle nem várhattunk. Bionda azonban alkalmazkodott a pillanat igényeihez. Ha vasruddal vertük volna, vagy tüzet raktunk volna alatta többet akkor sem hozhattunk volna ki belőle. Bionda egész furcsa állat volt. Ahhoz, hogy teljesen megvaduljon, bizonyos szavakat kellett a fülébe kiabálni.

Fuvaros voltam 1922-ig. Mig ezek közt az emberek közt forgolódtam, oly káromkodásokat hallottam, hogy egy tarkoponyán is kigöndörödtek volna a tincsek. S mégis, mindezek szalónkifejezés számba mentek a mellett, amit Bionda fülébe kellett kiabálni, ha rendkívüli teljesítményére volt szükség. Nem akarom azt állitani, hogy Bionda a varázsigék értelmét felfogta volna, azt hiszem az erőteljes kiejtés tette meg a magáét. Nem lehet minden szót egyforma erővel kiabálni! Ha Napóleon ama hires generálisa az őt megadásra s felszólító ellenfelének csak azt kiáltotta volna vissza: „Soha!", az értelem ugyanaz lett volna, csak épp hatásfoka lett volna kevesebb. Nem Bionda nem értette apám szavainak tártál30