Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

mintha kuglizni akart volna a fejemmel. Valami ötven lépést mehettünk azonban csak s akkor iazt parancsolta, hogy álljak meg.

— Igazolványai vannak-e? — kérdezte.

— Lesznek — mondtam és előszedtem őket. Forgatni kezdte a gyenge holdvilágon, mire én gyufát gyújtottam és előzékenyen tartottam neki. A harmadik szálnál visszaadta Írásaimat.

— Magára nem haragszom — szólott előzékenyen és hazabocsátott. Még meglestem, hogy merre lesz el s amikor láttam, hogy visszamegy a kapuhoz megvárni a legényeket, hazamentem és csendesen lefeküdtem.

Másnap azt hallottam, hogy javában aludt a kapuzábénál, amikor egy óra tájban elmentek a legények.

III.

Jól emlékszem, éppen Péter és Pál után történt mindez néhány nappal. Én akkor az egész nyarat otthon töltöttem nagy tusakodások és vívódások között. Napokhosszat a mezőkön és az erdőkön bolyongtam. Sokszor még éjszakára sem mentem haza, hanem tüzet raktam ott, ahol az este rámborult és órákig néztem a lángba. És gyakran úgy éreztem ilyenkor, hogy szememből a tüzbe hullanak régi vágyaim. Különös temetés volt ez: mintha aranyszálak lettek volna szomorú szememnek a sugarai s azokon meghalt álmaim hengeredtek volna a tüzbe, akár kis gyermekek halott testei a tenger lángoló vizébe.

Szegény anyám hiába emésztette önmagát értem: a vigság rózsái hamarosan lehervadtak két arcámról s napról-napra mind szótalanabb lettem. És nem csoda mindez, mert saját álmaim sírján elömbe jöttek a Nép álmai, az örök székely álmok. Azokat már nem lehetett eltemetni, mert tudtam, hogyha megteszem ezt is, holttestemet ki fogja vetni 'a föld. így történt, hogy kínjaim az elmúló napok arányában mind nagyobbak lettek.

Népemnek sorsán meditálva, úgy jártamkeltem immár, mint egy lázongó kisértet, mint egy megszenesedett és holtakhoz beszélő lármafa. így ment ez egész júliusban s tova augusztus közepéig. Akkor könyvekhez menekültem, azonban egyiket a másik után ejtettem ki a kezemből. S akkor egy reggel, nem tudom honnan és hogyan, az a szó jött a számra: Erdély. Többször elmondtam magamban s mindinkább olyan lett ez a szó, mint egy óriás hajó, amelybe fel lehet szállani s amellyel uj partot is lehet érni talán. Éreztem, hogy az élet kezd áramlani a tagjaimban ismét. Uj gondolat napja sütött a szemeimbe, az erdélyi gondolaté! Uj utat láttam az emberi szívhez s ez az ut az erdélyi ut volt.

Megláttam már minden virágot a réten. Nagyon büszke voltam a hegyekre és nyújtottam a nyakam, hogy jobban lássam őket. Sokat olvastam, jól esett az egyszerű falusi élet és nyugalommal aludtam, mint a gyermek.

Egy ilyen augusztusvégi éjszakán történt, hogy úgy éjféltájban rázni kezdett az öcsém:

— Bátyám, keljen fel!

Riadtan felültem az ágyban:

— Mi az te?! — mondtam és éreztem, hogy nagy félelem szakad rám.

— Félreverik a harangot!

Hallgatni kezdtem s hát csakugyan kongattak, csúnyán, halálos ízzel, mintha a csontját döngetnék az embernek, hogy kirázzák belőle a velőt.

— Mi van? Beszélj!

— Ejszen égés — mondta az öcsém.

Leugrottam az ágyból s a tornácba futottam, amelyről látni lehetett a holdvilágon a falut. Az öcsém előttem rohant.

— Né, ott ég valaki! — mutatott a templom felé.

Csakugyan tűz látszott ottan. Néha felfellobbant, mintha nagyot fújna kínjában a föld. De nem volt olyan nagy lángtornyu tűz, mint amilyeneket én láttam néha a falun.

— Már oltják, — mondtam. — Vájjon kié lehet?

— Valahol a csenderek körül van — állapította meg az öcsém.

Megdöbbentett a szava. Eszembe jutott a katona, a leány és a legények. Rosszat sejtettem, valami borzasztó rosszat. Annyira megviselt a rámzuhanó gondolat, hogy a tornác fájához kellett támaszkodnom, mert igen gyenge voltam.

— Nem nézzük meg? — szólott megint az öcsém.

Nem feleltem a szavára, mire megfogta a karomat és megismételte még egyszer a szót.

—- De igen — mondtam végre.

Felvettem a ruháimat és meqindultunk ketten. Rémeket láttam és futó halált többizben, amint tolvajmódra egy emberrel a karjai között átuqrott a kerítésen. Amint a nagyutra kiértünk, már láttam, hogy szörnyű aggodalmam nem hiába kinzott.

— A csenderek éatek — szólt az öcsém.

A kaounál megálltunk.

— Hiszen itt áll a ház — mutattam a laktanyára.

— A küsebbik éaett le. ahol a konyha volt — mondta valaki.

Sikoltó sirást hallottam. Egy férfi nagyokat bődült kínjában s néha nagyokat káromkodott. Messze volt tőlünk, de a hang-23