Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

járói megismertem, hogy Demény bácsi. Szemeim elborultak egy pillanatra. Már bizonyos volt, hogy valami tragédia történt itten, a falu félelmetes ölében, ahol a halál közös dombon ül a virággal. Valahogy bémentem a kapun. Tele volt emberrel tömötten a hely. Szomorúak voltak, de láttam villogó szemeikben, hogy megszagolták az emberi rontást és haraggal vannak tele a Sors iránt, amelyet a sátán szoptat fekete tejjel.

Nem mertem kérdezni senkitől semmit, hanem előre furakodtam nehezen. Az erős füst csípte szemeimet és ráült a tüdőmre ez a tűzkőd. De mégis előküzdöttem magamat az udvar közepére, ahol síró asszonyok és dermedező férfiak állottak sürü karikában. S mintha körülvettek volna valamit. Már nem tudtam tovább fojtani magamat.

— Mi történt? — bújtam oda egy férfihoz, akit jól ismertem.

— Bennégtek —- mondta kurtán.

— Kik?

— Hát nem tudja?! Az a fijatal csender

s a Demény Anti leánya. Valaki rájok gyújtotta a sütőházat s bennégtek...... Üszkösen kerültek elé a gerendák közül. Ehejt

vannak a fehér lepedő alatt...... — mondta

fojtott szavakkal.

Sokáig nem tudtam szóhoz jutni. Végre hullámz>ani kezdett a mellem a megindulástól.

— Tudtam...... — ejtettem magam elé.

Aztán elszántan odamentem és felemeltem a takarót: két fekete alak feküdt szorosan egymás mellett. Emberi formájok nem volt már azonban.

Mellém húzódott az előbbi ember.

— Nem akarták hozzáadni a leánt, —

mondta —- de ők szerették egymást erősen. Elegyezték, hogy esszekelnek a világ buszújára is. Tennap reggel osztán szekeret fogadott a csendér, felültek ketten s elmentek a városba, titokban a paphoz, aki megeskette. Lakodalmat sem csináltak, hanem lehuzódtak ebbe a kicsi sütőházba. Valaki nem szenvedhette, s tüzbeboritotta őket......

Intettem, hogy ne mondjon semmi egyebet. Már mindent tudtam.

Ott állottam még megrendülve sokáig. Néztem a fehér takarót és láttam alatta a két vértanú-embert, amint örök békességben feküdtek. És amint a földnek, amelyen feküdtek, és az embereknek, akik e földön álltak, feketén hirdették az erdélyi gondolatot.

Nem tudtam otthagyni őket, amíg nem hajnalodott. Akkor megindultam a derengő mezők felé és mentemben mind csak két csillagot néztem, amelyek mind a ketten szomorúan és különös szépen ragyogtak Erdély földje felett.

Nyirö József:

CIGÁNY AZ ERDŐN.

Ma olyan különös, édes nap volt, hogy egyebet nem tudtam csinálni, csak sétáltam az erdőben puskával a vállamon. Élveztem, hogy minden csendes, békés, nyugodt és hogyan tobzódik mégis az élet körülöttem. Saját lélekzetük piros párájába burkolva állanak a virágok, füvek, a falevelek szinte hallhatóan lihegnek a rekkenöben, elárad a meleg élet a fákban. Fölöttem a világtérben kis felhöfoltok úsznak, fejlődő világocskák csirái, a megsuvadt hegyoldal homokjában arany-morzsa csillog, a daloló pacsirta emelkedik fel a földről a magasba, az ég kék üvegburája millió zengő méhet. bogarat, lepkét borit le és úgy megsürüdött az élet alatta, hogy a kissé távolabb legelőcsorda megszédül tőle s a duzzadó édes füvek teje lecsurog a tehenek fáradt szájáról.

Meglepetten látom, hogy közelemben nbirongyos lepedös-cigány lopakodik. Fénylő fekete haja vállára hull, füstös arcából kivillogó éles szemei kékes fényt vetnek maguk körül. Csupasz mellén bodros fekete szőr. Izmos, hajlékony, fiatal és nyugtalan. Gondtalan, szabad feketerigó. Övé az erdő, mező, patak s a nap az égen. Csak a mának, a percnek él. Bu, baj, gondolat nem bántja, érzékei kinyílt fekete virágok és csak játszik a mindenséggel. Jól teszi! Ez az ö napja. Mindig irigyeltem ezt az életet. Hej, ha en is ilyen cigány lehetnék, akinek csak megszokásból van a rézüst a hátán, de olyan vele, mintha a világ boldogabb felét ellopta volna és most azt fürkészné, hogy hová rekkenthetné. Az én zsebemben is cifra, rezes, csillagos bicska volna és semmi egyéb. Egyetlen vagyonom amit az utókorra hagyhatok.

Nem vett észre, de én innen, ahol állok, tisztán látom minden mozdulatát. Minden fát, bokrot, zugot megles és csupa izgalom az egész ember, mintha megsejtett, homályos csoda után futna. Könnyű, mint a lidérc és ösztönösen óvatos, ravasz, lappangó, mint a vadak. Fehér fogai kivillognak az élet tuláradásától. Hogyne lenne boldog ez a szabad, fekete nomád, kinek se gondja, se dolga, azt se tudja, van-e Isten — talán nem is hallott róla — s nem is sejti, hogy az országok merev határfalán dögkeselyűk ülnek és — várnak...... Egyetlen mire gondolnia kell az, hogy éhes, mert már dél elmúlt s a nap is erőst fenn van. Fára akasztott rongyos kabátjának tátott zsebébe madárka búvik, de hiába búvik, mert morzsa sincs abban. Semmije sincs a cigánynak, de minek is! Az egész havas készen felteritett asztal. Ha kedve szottyan, halat fog a gübüben rózsatövis-horoggal, vagy csak pusz24