Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
— Verekedő nép és csufolódó mondta. Kissé felingerelt, mert azt vártam volna, hogy több tisztelettel beszéljen az én népemről. Kötekedő hangon jegyeztem meg: ■— De a székely leányokról jobb véleménye van, ugy-é? — Azokról a legkedvezőbb — fölényeskedett. — Kedvező kedviben van — szólalt meg az én régi barátom s láttam, hogy hegyesen nézett a katonára. Kacagtam egyet és lefordított tenyérrel intettem, mintha le akarnám fektetni a peckes szavakat. — Hallották-é a vak ló történetét? — mondtam egy kanyarodással. — Azét a vak lóét, amelyik Tündérországba vitte a királyfit, mert nem látta a kövér füvet a réten. Stefan hegyezte a füleit, mert valami hátbatámadást gyanított. — A nem királyfi volt, — mondta az egyik legény, — hanem cigány, mert nem jár más nemzetség vak lovon soha. — A mesében még döglött lovon is jártak, mert ott minden lehetséges — mondtam. — Az a mese olyan, mint a mi életünk — szomorkodott a gazda s térdére lógott a feje. — Mert ebben a mü életünkben is minden lehetséges. Engemet is elszomorított ez a mélységes hasonlat, amely a nép szivéből bugyogott egyszerre fel, mint a fekete vér. Sokáig nem szóltam semmit, s a legények sem semmit. Csak néztünk magunk elé az árvaság végtelen szomorúságával, mert tudtuk, hogy nekünk még egy vak lovunk sincs, de még egy megdöglött hitvány gebénk sincs, csak magunk vagyunk a beborult időben, fényt vetve néha, mint a csillagok, melyek csodálatos, dús tavaszi éjszaka után sírnak. Úgy éreztem, hogy nyugszik kedvemnek napja, hogy ki tudja melyik Sors csillagával keljen fel a holnapi reggel. Mintha nagy tenger vizébe merültem volna, ahová népem rengeteg elődjét temeték. S mintha a tengerben fekete kagylók különös vonalaiból kellett volna megfejtenem a jövendőt. Arra rezzentem mg, hogy valaki jóéjszakát kiván. Láttam, hogy a katona veszi a búcsút. — Még maradhatna — mondtam minden gondolat nélkül. — Májd máskor — felelt, mint aki a dolgában biztos, és lépett kettőt elégedetten az ajtó felé. Ekkor azonban utána szólt hirtelen az egyik legény: — Né, a puskáját ittfelejtette! A katona visszafordult rögtön és vigyázkodni kezdett. Majd jövést is visszajött és úgy kereste növekedő nyugtalansággal з fegyverét, amely ott lógott pontosan a karján. Inteni akartam neki, de aztán nem szóltam mégsem, hadd menjen a játék. Egyszerre azonban röhögni kezdtek a legények éktelenül. — Hány volt? ■— mondta valamelyik. — Mert egy a karján van — szólott a másik. Kiveresedtek a csendőr fülei helyből. Azonban sem nem szólt, sem nem vágott, hanem megindult némán az ajtó felé. A leány is felállt, hogy kikisérje, de az apja kivetette eléje a lábát, tilost jelezvén. — Nem kellett volna kifigurázni mondtam őszinte szívvel. A medve is tövisbe lépik néha, — magyarázta az egyik — miközben fut a párja után. Boldogan kuncogtak utána. Elnéztem sokáig búgó, darabos örömüket, de nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy a csendőr bosszút fog állani. Talán lesbe is húzta magát odakünn és vár valamennyiünket. Nagyon izgatott a dolog. Azt mondottam, hogy fáj a fejem, amiben nem is hazudtam, mert ideges nyilalások jöttek a vakszemem környékére. Engedelmet kértem és búcsút vettem tehát. Legvégül jeleztem még, hogy legközelebb elbeszélem, amiket akartam, mert a csendőr előtt nem lehetett volna semmit mondani, hogy a mögött ördögöt ne keressen. Etelkának intettem, hogy ne fárassza magát utánam s kijöttem. Azonban amint a kaput bétehettem magam után, valaki rámkiáltott: — Állj meg! Megállottám s igy szóltam mosolyogva: — Tudtam. — Maga ki? — kérdezte a csendőr barátságtalanul. — Hogy érti ezt? — mondtam, mert pontosan takartam felelni. — Úgy értem, hogy maga kicsoda? — Én egy székely vagyok — feleltem neki. — De mi a neve? Megmondtam a nevemet neki. — Maga zsidó? — kérdezte erre. — Én még nem. — Hát hova való?-— Én ide. Hát maga? Megmozdította a fegyverét, jelezvén gyengéden, hogy nekem nincs jogom kérdezni. — Maga hol lakik? .— Én Kolozsváron, volt-e ottan? Reámvillantotta a szemét és tovább faggatott: — S magának mi a foglalkozása? — Én diák vagyok. — Milyen diák? — Garabonciás — mondtam és nevetni kezdtem. — Induljon előttem! — intett és úgy tett, 22
