Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
Kótai Béla: A TANÁR UR 4 tanár urnák jó napja volt: sikerült két cső kukoricát lopnia. Hja, őt egy kolhoszba vitték dolgozni, engem pedig romot eltakarítani, ahol aztán igazán nem akad semmi. A fáradtságtól és éhségtől szédülve támolyogtunk be a tábor kapuján. Az orosz őrök kívül maradnak. Alig érek a földbevájt barakkok közé, gömbölyű fejét kissé félrehajtva, sündörgő járásával jön felém a tanár ur, kezében két cső kukoricával. Egyiket felém nyújtja. A táborban majdnem mindenkinek van egy kenyerestársa, akivel megosztja a “szerzeményét”. Az én társam a tanár ur. Mindenki igy szólítja és nem a nevén. Különös csodabogár, önvédelemből választottam őt magamnak. A már esztendeje tartó folytonos éhezés félig megőrjített minket. Mi még fokozzuk kínunkat, állandóan evésről beszélünk, és ételek elkészítési módját sorolgatjuk. Megszállottan mesélünk disznótorokról, cukrászdák kirakatait idézzük, tébolyodottan keringünk üres gyomrunk körül. A tanár ur más. Mindig mosolyog és néha szinte megelégedettnek látszik. Csak a családjáról beszél, de róluk se multidőben. Mindig azt találgatja, hogy most mit csinálhatnak. Élő szavakat használ és jobban ismerem a feleségét és két kisfiát, mint bárki mást. Ha őt hallgatom, nem vagyok annyira éhes. Boldogan veszem át tőle a kukoricát, de hamar lelohad a kedvem, mert mindkettőnket elkapnak szivattyúzni. Földbeásott barakkunkban mindig feljön a talajvíz és felváltva félórát kell szivattyúzni. Elmúlik azonban ez is, és kiosztják a vacsora-moslékot. Lassan besötétedik, és nemsokára a tűz mellett guggolunk egymás mellett. Halkan beszélgetünk. Aprókat káromkodva ontom a panaszt magamból. Átkozom a sorsot, és a ránkszakadt kutyaéletet; ökör volt, aki a boldogság szót kitalálta, — mert olyan nincs is. — A boldogság bennünk van, — mondja a tanár ur, óvatosan forgatva a kihegyezett végű vastag drótot, amelynek a végén kukoricacső pirul a parázs fölött, — csak egy kis gyakorlat kell hozzá, és minden helyzetben boldog lehetsz. — Hasadok kétfelé a boldogságtól! — dühöngök. Egész nap emberi ürüléktől nedves és büdös téglákat hordtam, a vacsora megint korpás csalánleves volt, a kenyeremet reggel ellopta valaki, a lábam térden felül dagadt, és csak két cigarettára való dohányom van. Ha megkékülök, akkor sem tudom boldognak érezni magamat! Az orosz őr a hármas szöges drótkerítésen kívül megáll, és beszól hozzánk: — Kurity —és mutogatja, hogy cigaretta kellene neki. Fejemmel nemet intek, és barátságos arccal valami rettenetesen csúnyát mondok neki. Úgyse érti a szerencsétlen. Az őr megvakarja a fejét, és ujjaival kifújja az orrát. A földhöz csapódó agyveleje nagyot csattan. — Akarnod kell, hogy boldog légy. Egyszerű az egész, csak tudnod kell a módját. Minden olyan, amilyennek felfogod. A hold kezd felkelni. Nem látjuk még, mert egy rommá lett épület eltakarja. De az ég kivüágosotíik. A mocskos orosz őr ismét előkerül. Valahol sikerült cigarettát szereznie, és most tüzért kiált be hozzánk, mert gyufája sincs szegény - nek. A szellő felénk hajtja feledhetetlen illatát. A tanár ur felvesz egy kis parazsat, és kidobja a drótkerítésen túlra. Enyhe undorral nézem a bambaképü fiatal oroszt, amint négykézláb állva az újságpapírból csavart cigarettája végét odaérinti a parázshoz. Bár már odébb menne a szagával együtt! — A győztes hatalom katonája, aki a legyőzött hadifogolytól koldul! -— utálkozom. — Nézd más szemszögből, — ugrat a tanár ur, —- és mindjárt kellemesebb lesz. Azt is gondolhatnád, milyen szerencse, hogy nem mi nyertük meg a háborút, mert akkor talán most én koldulhatnék tőle! — Nem vagy épeszű! A kukoricám közben megpirult. Lekuporodom az egyik kőrakás tövében, és vadul enni kezdek. A kemény szemek felsértik a szájpadlásomat, de nem számit, mert enni jó. — Enni! Mindegy, hogy mit, csak rágni valamit és nyelni. — Érezni, hogy valami csúszik lefelé a torkomon, és belepottyan a mindig üres, tátongó gyomromba. Szinte érezzük, hogy a felborzolt bélbolyhok hogyan esnek neki csattogó fogakkal a ritka vendégnek, és szívják ki belőle, amit fel tudnak dolgozni. Csalhatatlan pontossággal meg tudnánk mutatni, hogy az a kis satnya marharépa, amit véletlenül sikerült lopnunk, emésztőcső vünk melyik részén jár, mikor csusszan tovább, hullámzó mozgással, mig teljesen fel nem szívódik, és elölről kezdődik az őrjítő éhség. Éhesek vagyunk éjjel és nappal. Nappal vadul jár körül a szemünk ehető után kutatva, legyen az akár egy szem napraforgómag; éjjel ételekről álmodunk, és régi izek háborgatnak. Agyunkat elhomályosítja az állandó éhség, és sokunk állattá alacsonyodik. Egymást érik a lopások. Ha valaki a munkahelyén lop az orosztól, azt tisztességes és dicséretes dolognak tartjuk. De ha bajtársától lop, azt elitéljük. De azért nem túlságosan, hiszen mindnyájan olyan állapotban vagyunk, hogy ételért ölni tudnánk. Kevesen vannak közöttünk, akik az emberi méltóságot tartani tudják. Ezek egyike a tanár ur. Mellém telepszik és ő is enni kezdi a kukoricáját. — TJgy eszik, mint egy ember. 48
