Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

— Duliii! — kiáltja el magát, amint feléje hajol. És kiteszi az asztalra, pólyálni.

— Ne félj, lelkem. Most nem kell órákig sipítani . . . Persze, mit ér a cucli, ha szájába nyomják, de nincs tisztába téve? Ö hogy szakadna le az ég ...

— No fiam, no fiam — csititja az öregasszony.

Felkapja a kicsit. Szakértelemmel bontogatja combjait, emelgeti. Mint husvét táján a kis báránykákat szokta. És megelégedéssel nézi a karpereces combokat, bokákat, . . . az élet erőre kapását. Fordít egyet, fordit kettőt. S már minden rendben van. Jöhet a tejecske.

S megint elkiáltja magát:

— Duliii!

A leánykának különben Anna-Maria lenne az anyakönyvezett neve. Ö maga se tudja, de e becenév, valahogy magától tört elő fogai közül. Félig kedves gyöngédséget, félig diadalmas ordítást rejtve magában.

A kicsike kerekre nyitja szemeit. S már mosolyogna is, de pillanatra habozik. Nem tudja kivenni tisztán a hadonászásokból, arcfintorokból, hogy jól vagy rosszul fog-e kezdődni a nap? Mert ha valami nem megy simán, félnyaku Balló bizony ideges.

Annyit azonban mégis kipötyögött:

— Tyátyá . . .

— A csuda vinne el, de hizelgős vagy.. . megcsókolnálak, de tudom, most egyébre vársz ... na itt van, nem forró, nem hideg, éppen neked való. A ,,Pacsirtában'- sem mérnek különbet. Nesze, igyál.

Az emberek kezdetben megbotránkozással emlegették a Ballóéknál történteket. Hogy akár igy, akár úgy, még sem lehet ilyesmit csinálni egy asszonnyal. A gyermek anyjával. De amint telt az idő, s a szomszédból Dézsi tímár szétvitte a hirt, hogy amióta az asszony elment, a pokol mennyországgá változott, az örökös gyermeksirást mintha elvágták volna, s dűli igy, dűli úgy, a kicsike csupa gyöngédségben, tisztaságban fürdik, megcsóválták a fejüket:

— Na lám, aki ember, ember. Itt is megállja a helyét.

Dézsi tímár híven ecsetelte:

— Hallják-e valóságos csoda, hogy tud beszélgetni a gjermekkel. S az hallgat reá. Ha valami nem tetszik, és sir mégjobban megpaskolja a fenekét. Nevetve teszi hozzá: a baj nem jár egyedül Duliii! ... S lám, a gyermeknek is tetszik ez. A nagyobb zokogásból nevetésbe csávát.

Félnyaku Balló azonban nem volt éppen ilyen biztos a dolgában. Bár valóban feltalálta magát, s anyja előtt is folyton hadonászott, hogy semmiből nem szabad nagy dolgot csinálni, ... hogy még ez is valami? ... hogy egyszerű lukpucolás és luktömés az egész, — bizony maga is itt akadt

el néha. Ha a kicsi Márika végzett a tejivással, s az egyébfélékre került sor, félnyaku Balló el-elvesztette a fejét. Sehogy se állt kezében az etető kanálka. Gyúrta, gyömöszölte, felül, alul, oldalt a grizes masszát, a kicsike szája körül. De bizony sehogy se ment. Legjava-részben a padlóra hullt. Ö pedig másfél órát is elszitkozódott, átkozódott és verte lábait a padlón. A kicsi pedig sirt, sirt, s arcocskája a csatázás nyomán állandóan gyulladt volt. És hámlásban.

Bizony e mindennap ismétlődő percekóréki félnyaku Ballót alaposan kikezdték. Valósággal félt, reszketett, ha az etetésre került sor. S a kanálka annál inkább táncolt, billent hatalmas tenyerében.

Egy alkalommal éppen uj fordulattal próbálkozott. Most a kanálka hátlapjával emelte a masszát, és csapkodta a kicsi száját.

így mintha könnyebben ment volna . . . És hirtelen vidámodva, s tovább nem is bajlódva, lecsapta a kanalat, felkiáltott:

— Ne busulj, Duliii, segítünk a bajon.

Aztán megveregette a hátacskáját, s hogy

jelentkeztek a kis bökkedések, hasgörcs, s mindenegyéb irányában megnyugodva, cuclit nyomott szájába. Visszafektette.

Kiment az éléskamrába. Leszelt magának egy jódarab szalonnát, kenyeret. S amint gyúrta magába, s látta, hogy a gyermek még mindig nem akar aludni, a bicskával hadonászva szólt felé könnyedén:

— Ne vadulj, Dulii. Meglátod, minden rendben lesz.

Motozott valamit a szekrény polcain. Aztán mikor minden elcsendesedett, egy „szeme világa s a gyermek" megjegyzéssel elköszönt az öregasszonytól.

Ilyenkor, este felé, az emberek a „Pacsirtában" szoktak összegyülekezni. Amely onnan kapta nevét, hogy a korcsmárosné, ha kellett, ha nem, a vendégek szavaira mindegyre harsányan felnevetett. S ezért, még a háromdecis méretű üvegek, s a bor is pacsirtára kereszteltettek.

Félnyaku Balló rendes körülmények között nem járt erre felé. Ó jobban szerette korán hajnalosan, s pálinkával elintézni az efélét. De mostanában elnézegetett ide. Mert hiába, nem lehet a világ elől elbújni. Itt mindig találkozni hivatalbéliekkel is. Ügyvéddel, orvossal s másokkal. Soha nem árt az ismeretség. No lám, most is a kicsike ügyében. Mi lesz, kinek Ítéli a törvény?

Mielőtt azonban a „Pacsirta" felé vette volna útját, elkanyarodott a Főtérről. Egyenesen Szabó ur üzletébe, aki az órás és ékszerész szakmát boldogította.

Bizony, amikor ide belépett, öt percig is kotorászott, amíg bőrmellénye zsebéből előkerült egy ezüst gyűrű. Vaskos ujjaival alig tudta megcsípni a finom fémkarikát.

— Itt van ne, olvassza, be csináljon ne-15