Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

kém egy. kicsi kanálkát ebből, — adta ki a rendelést, még a köszönésről is megfeledkezve.

Szabó ur hajladozott:

— Nagyon szép kanalaim vannak ... a kicsikének lesz ugy-e, emlékül? A nevét is belevéshetjük, ... a gyűrű cseréjében ... talán nem is kell ráfizetni.

—- Nem úgy van az, Szabó ur . . . Nekem nem olyan akármilyen kanál kell. S nem is parádénak. Hanem enni vele. Olyant csináljon, érti-e, mint a fandli, a kőmüveskanál. Csak persze kicsibe. S ebből az ezüstből.

Szabó urnák egyszeribe táncolni kezdtek a szemöldökei, mint a mögötte tiktakoló óráknak a mutatói a falon.

— S hát azt mi a csodának?

— Azzal maga ne törődjön . . . csinálja vagy nem? . . .

Ezt olyan eréllyel mondta, mint aki a további kérdezősködésnek útját akarja vágni.

— Rendben van, kérem — szólt kis idő múlva a figyelmes kereskedőhöz illően Szabó ur. — Csak pár nap türelmet kérek. Beolvasztani. kiönteni, préselni a fémlapot. Csütörtökön jöhet is érte.

— Ez már más — billentette el még jobban fejét félnyaku Balló. S mint aki jól végezte dolgát, reménykedésekkel indult el a posta felé, egyenesen a „Pacsirtába".

Korán volt még. A belső teremben egyedül ült a viaszkos vászonnal leteritett asztalnál. Fidike, a drótszőrü fokszi, bár nyár volt, szokásból most is a kályha mellett szunnyadt. Mintha azon búslakodott volna, hogy miért is vigyáz gazdája rá annyira, igy félélete parlagon múlik el. Anci mama e pedig, amint a ,,pacsirta“-rendelések közben ideje engedte, mint mindig, félszemmel az ajtót leste, féllel pedig a vendégekkel beszélgetett. Mindegyre nagyokat nevetve.

— Ugyan ne bolondozzon — mondja most is Ballónak.

— Jaj, ha látná. — legyezett széles gesztusokkal félnyaku Balló. — Ha felültetem a díványra, s cuclit nyomok szájába, olyan tudálékosan néz fel rám, hogy a Modiano szipka reklám-embere megirigyelhetné . . . S hát, amikor lesi az ételt, s én megcsókolom. Olyan lemondóan legyint, mint egy korán mellőzött táblabiró.

Amint lassan begyülekeztek aa vendégek, s megtöltötték az asztalokat, már tudták miről folyik a szó Ballónál. És nógatták, átkiáltottak: no, hogy van a kicsike?

Most éppen együtt kacagva, koccintva nézik és hallqatják a kései apaságba lendült ismerőst, barátot.

— Tudja-e? — hévül megint Balló — ha kétlábra áll, s én azt mondom: „Ej ha!" — olvan büszke, akár a váci püspökkel nem állna szóba . ..

Lassan Balló idegesen forgolódik, mert

az ügyvéd is belépett s leült a másik asztalhoz.

Pillanatra ott is hagyja barátait. És félrehuzódik vele.

— Nehéz ügy, Balló ur. Akármint van, a gyermek bizonyos koráig az anyát illeti meg.

— Már pedig ebből az illetésből én nem kérek!

— Amint akarja. De sürgősen határozzon. Vagy visszahívja az asszonyt, vagy perelünk. De előre megmondhatom, nem sok reménnyel.

Bosszúsan ül vissza asztalához. Most minden reménye az elkövetkező napokban van. Mert törvény ide, törvény oda, nem fél ő az ilyesmitől. Majd csak megkenegetné a dolgot. Legalább elhúzni, amig lehet. Csak az a másik, a sürgős. Csak az sikerülne . . . Gondolata a fortélyos, táncoló kanálra, a kicsike etetésére és Szabó urra fordul.

Tűnődései után még átszól az ügyvédhez:

— Majd meglátjuk, ügyvéd ur, a jövő héten ... A beadvány ügyében akkorra többet mondhatok.

S mérgét nyomni, reménységét ébreszgetni idegesen néz a pohárra, szól a mellette ülőnek:

— Totse már no! . . .

— Gondolom, már szép a kicsike — folytatja a borrendelést ösztönző kérdést barátja.

— Az-e? . . . Megvan vagy 14 kiló élősúlyban.

Félnyaku Balló még ma is a „Pacsirtában" ülne, ha egyszer Márikáról beszélhet. Fejtegetve vándlielméletét, amely szerint, ha a gyermeket kiviszi a fűre, s hogy netán felhülne, azt akarja a párnán maradjon, úgy kell csinálni vele is, mint a kugligolyóval. Melléje kell ültetni. Akkor egyszeribe, azért is a párnára ugrik . . . Meg azt, hogy amikor ebéd közben főz magának, s a kicsibe megérzi a husszagot, akár egy tigriskölyök zörgeti járókáját. Mert megérzi már, mi az igazi étel!

De a napok elmúltak. S el a hetek is. Egy délelőtt, amikor az ügyvéd bekukkintott egy pohár sörre a „Pacsirtába", érdeklődik Balló után, s megjegyzi:

— Bolond ez az ember, lejár a terminus...

— Jaj Balló? — visit fel újra Anci mama, hogy a kicsi Fidike is belerázkódik. — Azt üzente, mondjuk meg az ügyvéd urnák, nem lesz semmi féle visszahívás. Nincs szükség az asszonyra.

LIgy látszik a mentő ötlet bevált. A kicsi vakolókanál félnyaku Balló kezében kifogástalanul működik.

★

16