Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

— Ön most ittmarad Petschauer, és elmélkedik azon, mit érezhet egy szegény kis védtelen hal, amikor éjszaka a medencében őrizetlenül hagyják.

Köröskörül csend volt és fekete éjszaka.

— Petschauer, a hal eltűnt. Gondolt-e arra, hogy mi minden történhetik a hallal?

A kapitány elment, lent a mélyben Budapest aludt.

Ez a hal-őrség története.

A DAJKA

Irta: Iváni Zoltán

A félnyaku Balló csizmadia, inaséveit nem számítva, alig ha készített negyvenötven pár csizmát, egész életében. Nem olyan helybenülős valaki volt. Inkább ezermester-féle. Szeretett jőni-menni az emberek között, különösen vásáros napokon. így már a kezdet kezdetén, kipróbálta a hentes és kőmüvesinasságot is, amíg valahogy megmaradt szakmájánál. De itt is inkább bőrökkel, szőrmékkel kereskedett. Vagy éppen kisegítésképpen böllérkedett. Ezért, amolyan bolondos, de eredeti embernek tartották. Az igaz, hogy az elismerést is hamar kiérdemelte. Az általános vélemény úgy alakult ki, hogy nem kell őt félteni, reggelenként csak megjárja magát, s máris kitelik az aznapra való. Aki megpillantotta őt, mintha utána dobta volna a ki nem mondott gondolatot: igaza van, ésszel él az ember. Valószínűleg az a tekintélyes zsirdaganat, amit valamikor a nyakáról kioperáltak, s ami miatt fejét kissé ferdén hordozta, ez is csak azt a célt szolgálta, hogy üzleti tárgyalásai alkalmával senki ne tudjon a szemébe tekinteni így aztán a három ügyvédet is kitevő csavaros eszével, még sikeresebben boldogulhatott. Aki figyelte, tudta, a titka abban volt, hogy mindegyre kérdésekkel támadt ügyfeleire. Ilyenformán: „belátja ugy-e, hogy a maga javát akarom?“ . . . „nem hiszem, lelke legyen magának ezért ennyit kérni?" Bizony, jóformán ingyen hullt ölébe minden. Hogy aztán kétszeres áron adja tovább.

Nos, ez a nap is olyan volt, mint a többi. Bőröket, talpanyagot küldött a nagykereskedőnek, Brassóba, A korán induló társasgépkocsival. S most éppen fordul-térül, dolga végeztével. Amikor mindenki hivatalba, munkahelyre igyekszik, ő már hazafele tart. S a főtéren, a templom sarkán, az utolsó perceit élő vásárban, még elkap egy siető falusi asszonyt, s kicsi kukoricát vesz a majorságnak, — féláron. Mert mindenre gondja van. Mindent meglát, mindent kitalál. Ö: Balló, a félnyaku. Nemhiába nyúlt ki legénykora is olyan hosszú időre. A sonkapácolástól a meszelésig mindent maga végez. Ember még nem látta őt vendéglőbe enni. Csak az a jó, az ízlik, amit maga készít. S igy van ez a házatája körül is. Padló, edény, ragyog a tisztaságról. S az sem mindegy, hogy a falon, az állványon melyik csupor hová akasztódjék. Megmondták jóelőre az emberek, nem sokat jósolnak a házasságához. így is történt. Minél később, annál rosszabb. Rajta is beteljesedett. Mert az asszonnyal valóban mellé fogott.

Egy darabig csak ment valahogy a dolog. De aztán, amint váratlanul megérkezett a kicsike is, már nem tudta tovább nézni ezt az istentkisértést, amit az asszony müvei. Aki-szerinte- csak arra volt jó, hogy egész nap heverésszen. S még azért is ő morgóit, ha megéhezik s fel kell tápászkodni az ágyból.

Egy szép napon elzavarta hazulról.

Most végre csend van. S amint gondolja, három helyett csak kettővel bíbelődik. Bár elöregedett anyját nem is számítva, az a másikat, a kicsike egy hadsereggel ér fel.

Befordul a macska-köves sikátorok egyikéből. A doktor háza mellett, ahol falusi betegek, párnával felpupozott szekerekkel várakoznak. S amint az utcavéget eléri, halkan, gondosan teszi kezét a kilincsre.

A nap már régen fent az égen, de itt minden csendes.

— így van ez jól — morfondíroz magában — öregnek, kicsinynek kijár... de nem egy épkézláb asszonynak!

A Balló hajlékban nyoma sincs a nemrég dúló csatározásoknak, felfordulásnak. Amikor a seprű a cuclis üveggel keresztben feküdt az ajtóban. S a macska játszott velük. Az udvar is tiszta, rendes. A pelenkák a kifeszitett spárgán, s a napsugárban, szinte örömmámorban hadonásznak gazdájuk felé.

Félnyaku Balló — lábujjhegyen — kihoz az éléskamrából egy ládát. Gondosan kiöblíti a kutnál, száritgatja, elteríti benne a kukoricát. És belép a házba.

Az öregasszony az ágyán kucorog. S amint meglátja fiát, maga sorsáért, fiáért, de már csak azért is hogy a nap valamivel teljen, szokott mondókájába kezd:

— Nem jó ez igy, fiam.

— Mi nem jó? — kapja fel a hangot félnyaku Balló — inkább a bölcső felé pillantva — Neveltem én malacokat is, emlékszik-e? . . . mikor sütöttem meg a belét.

Hát csakugyan, a nagy csend, békesség és rend, még jobban elerőtlenitik az öregasszony reszkető szavait.

Félnyaku Balló pedig tesz-vesz. A tűznél bíbelődik. Tejet forral, üveget, edényt öblit. S amint kinyílik a gyermek szeme, már mindennel felkészülve várja.

14