Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
— Hát köszönöm, elmehetnek az urak — fejezte be a kapitány. — Nos?, — kérdezte a főszerkesztő. — Elbocsájtani! — Nem értem kapitány! — Valamennyit elbocsájtani! Nem tudták, hogy mi történt a hallal hajnalban a Tinódi szobor előtt!... Mert a hallal valóban különös dolog történt. Eleinte napokig minden rendesen ment. A két óránként váltakozó őrök, vivők, színészek. tréfás kedvű műkedvelők, sikk volt, vicc volt ehhez a „harsereghez" tartozni, ahova szinte mindenki jelentkezni akart, de nem volt toborzás, csak az jöhetett, akinek a kapitány szólt. Ezt a meghívást úgy nyújtotta át, mint az aranygyapjas rendet. — Hová mész — kérdezték a fiuk egymástól a vívóteremben, amikor valaki többször az órájára nézett és sietett. — Őrizni a halat. — És már senki sem tartóztatta a soros őrt, mert az igy volt rendben. Egy éjszak® nagyon szakadt az eső és Kabós lelkiisűiéretesén sétált a fakarddal csatákosan, didergőit a hidegtől. Éjfél után két óra volt és Petschauer vette át az őrséget. — Mondd, meg vagyunk mi bolondulva, hogy itt állunk az esőben? — Hogy-hogy, hiszen tudod, hogy őrségen vagyok, nem mehetek máshova. — Dehogynem, ki jár erre ilyen zuhogásban, mindenki siet fedél alá. És ha járnak? Ki gondol arra hogy a sötétben a medence mélyén egy hal úszkál? És tegyük fel, hogy igen, ki a fenének kell egy ilyen hal? — Ennélfogva?-- Ennélfogva — válaszolta az álmélkodónak Petschauer, — logikus, hogy most menjünk be a New York kávéházba, jót fecsegünk a melegben, négy óra előtt őt percig, akkor kijövök, átadom a fakardot a kövér Lukácsnak, aki hat óráig strázsál. Gyere! Kabos álmos volt, fázott, élköszönt, hazament. Petschauer bement a New Yorkba, és nagy derültség között mesélni kezdte, hogy neki most az esőben kellene állni, de ő okosabb mint Kabos, nem bolond megfázni, s majd elég lesz az is, ha az őrségváltás előtt pár perccel odasiet. A kapitány ebben az időben a Nemzeti Kaszinóban volt. Kártyázott, de hirtelen nyugtalan lett. — Pardon, megnézem, ki a soros, — és elővette noteszét. — A Petschauer. Kérem, szemlélni megyek. Ez a Petschauer utóbbi időben kissé megbízhatatlan. Talán nem vigyáz elég éberen a halra. Kocsiba ült. A tér üres volt, Petschauer sehol, a hal eltűnt. Másnap a Santellinél ezt maga Petschauer mesélte el. — És most mi lesz — kérdezte aggályosán Kabos. — Nem tudom, de valami rettenetes, válaszolt Petschauer és vállat vont. — El kell viselni, mindent el kell viselni. — Aztán sokáig nem történt semmi. Hónapok teltek el. Tel lett. Egy különösen csikorgó éjszakán, három óra lehetett, Petschauerék Király utcai lakásán élesen megszólalt az előszoba csengő. A háztartási alkalmazott kinyitotta az ajtót. Egy ur állt a folyosón kemény kalapban, nyitott bundája alól szmoking plasztrónja világított. — Petschauer Attilát keresem. — Alszik kérem. — Közölje, hogy Mészáros Ervin van itt. Ä lány tudta, mit jelent ez a név, rohant felkelteni Attilát. — Fiatal ur — lihegte, —• a kapitány ur van itt. — Nem igaz — válaszolta Attila. Soha Mészáros Ervin nem volt náluk. Aztán hirtelen valami nagy szerencsétlenségre gondolt, s úgy ahogy volt, kirohant a hideg előszobába és szinte fuldokolva kérdezte. — Kapitány ur, az Istenért, mi történt? — Petschauer, öltözni és jönni. — De kapitány ur, miért most éjszaka? — Petschauer — szólt Mészáros Ervin és feltette a monokliját, — ez a kérdés már nyilt lázadás. — Hát jó — tört meg Patschauer, — tessék befáradni, helyet foglalni, rágyújtani, én majd közben megmosakszom, felöltözöm. — Mosakodni? jegyezze meg civil egyén, alarmnál nincs mosakodás. Pillanatokkal később indultak. A kapu előtt taxi állt. — És hová megyünk? — A kapitány nem felelt. A kocsi elindult velük egy korábban megadott cél felé. Azon a télen nagyon hideg volt. Jégcsapok szikráztak a holdfényben és magasan állott a hó. Már a Svábhegyen voltak, amikor a kapitány megálljt parancsolt. Revolvert vett elő. — Petschauer őn kiszáll, én most előre megyek — ez volt a legmeredekebb rész, a hó szinte a derékig ért — és most háromszáz méter fenyitő futás. A kocsi elrobogott. Petschauer kétségbeesve. kiáltozva rohant utána. Végre felértek a Svábhegyi Nagyszállóhoz. Zárva volt. A kapitány csöngetett, kaput nyitottak, ismerték. —- Két reggelit. Kis asztalnál terítettek. — Két asztalt kérek. Egyet nekem, — s azután hallgatott. Szótlanul reggeliztek, egymás melletti asztalnál, a Svábhegyen, négy óra felé. A kapitány fizetett. 13
