Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
mellett, felett, már az erdőn kívül, fenn a töltésen. Az erdő sarka eltakarja a másikat, a másik kettőt, azokat hozzá kell gondolni, igy lesz négy. A négy lábon fenn, magasan bódé. Deszkabódé. Négyszögletes, kocka alakú deszkabódé. Az oldalán ablak. Minden oldalán van ablak. Bizonyára van. Lennie kell. Csak úgy van értelme. Álltak a töltés aljában s nézték a tornyot. — Jó magas. — Mi ez, kilátó? — Nem tudom. Tudta, de nem vallotta be magának sem. Úgy, mint amikor az ember keze, lába, szája mást tesz, mint amit az ember gondol. A töltés oldala meredek volt, tele tüskés málnabokorral. Jobbra, középen, az irtás szája közepén volt a feljárat. Ferdén ment fel a feljárat a töltésre, a földbe lépcsőket vágtak. A lépcső fokai előtt cövekek, köztük gallyfonat, mint a kosár. Az egyik lépcsőfokon nagy, mély patkonyom. A kisebbik meglátta, nem törődött vele. A másik is meglátta, lemutatott. Kert. Hogy miért gondolt itt arra, ezen a helyen, hogy kert, látszólag nem volt semmi értelme. Árra gondolt, mert a kertnek van kerítése. A kertnek van drótkerítése. Kettős kerítés volt, lenn a töltés túlsó oldalán. Drótból. Kétszeres drótkerítés, lenn a torony alatt, végig a töltés oldalán. A kerítés után viz, széles csatorna, mozdulatlan viz, azon túl magas part, tarló, kukorica, mezők. A síkság. Nyugat. Most tudta. Most végül világosan tudta, érezte, értette, látta. Itt vagyunk, itt vagyunk, megérkeztünk, itt vagyunk. — Höööö, hééé, höööö. . . Odanézz! Hééé! Odanézz! — Lecsúszott a létrán, mintha esne. — Odanézz! Gyere, nézd! Átfutottak a torony alatt a töltés túlsó oldalára. Lenéztek. — Odanézz! Nézték. Látták. Kétszeres drótkerítés volt, embermagasságu, erős cövekek között feszült keresztül-kasul. Szögesdrót. Kimentek a torony alól. Tovább a töltésen. — Hová mész? — Nem tudom! — Erre tovább? — Tovább? Mért tovább? Most vár) csak! Kiabáltak. Sokat kiabáltak, hangosan kiabáltak, nem tudták, mit kiabálnak. A kisebbik lemaradt, a másik elöl megállt. — Most átmegyek! Megindult le a drótakadály felé. — Vigyázz, akna! Leért a dróthoz, bebújt közéje, a lába túl hosszú volt, nem fért, az esőkabátja fennakadt, végigszakadt. A kisebbik utána futott. Tovább kiabáltak hangosan, nem figyelték, hogy mit. Nem tudták, mit kiabálnak. A kisebbik átbújt a drótok között. Átfért. Átbújt. Lefutott a vízhez. A vízbe belegázolt, a jobb lába térdig süppedt az iszapba. Kihúzta. Megállt a viz mellett, megfordult, felnézett a töltésre. A másik már átbújt, de a kabátja megakadt. Kirántotta. Megfogta, kirántotta, a kabát kettéhasadt. Kibújt a rongyokból, ledobta a földre, lefutott a vizhez. Visszafutott, felnyalábolta a két rongyot, lement a vizhez. Nagy bokor volt a viz mellett, amögé ment, mert megszokta, hogy, ha fürdik, bokor megett kell vetkőzni. Vetkőzni kezdett. A kisebbik is vetkőzni kezdett. Letette az esőkabátját, az még jó volt. Leteritette, mindent beleraktak, egymásután, sietve, kapkodva mindent. Mikor készen voltak, az esőkabátot összegöngyölték, nagy csomag lett belőle, a kisebbik a fejére vette, úgy tartotta a két kezével a fején. A másik elörement, bele a vízbe, meztelenül. Mind a ketten meztelenül. Bele a vizbe, át a vizen, egymás mögött, a kisebbik fején a csomag. A viz nyakig ért emennek, a másiknak kinn volt a válla. Iszap csak a parton volt, beljebb kavics és homok, a túlsó parton kavics és homok, meredek, magas part, csalán, magas, sürü, baragoszöld vad csalán, a másik ott megállt. A kisebbik melléje ért, kijött a vízből, fején a csomag, belegázolt a csalánba. Térdig ért a csalán. Megbotlott, előreesett. Benn feküdt a csalánban. Nem érezte, Felállt, felvette a csomagot, felnyomult a partra, fel a partra, egészen fel. A másik utána. Futottak végig a tarlón. Végig a tarlón. Sok rövid, hegyes, kemény gabonaszár, számtalan, futottak rajta keresztül mezítláb, ruha nélkül, a lábszárukon tenyérnyi sárcsomók. Futottak át a tarlón, be a kukoricásba. Magas kukorica, sürü, végtelen. Ott benn megálltak. Megálltak egymással szemben s nevettek. Hangosan nevettek. A csomag lefordult, kiborult, ami benne, az szerteszét a földön. Álltak a magas kukoricaszárak alatt s kacagtak hangosan, sokáig. Már messze benn jártak a mezők között, mikor jobbra, legelő közepén megláttak egy kutat. Nem futottak a kúthoz. Odamentek, mint ahogy az utón mentek. Lenyomták a gémet, a vödör megmerült, felhúzták, ittak. A viz nem volt jóizü. Ivás közben pihentek. Néha vissza-visszanéztek. Vissza, ahonnan jöttek, végig a mezők felett az erdőkre, meg a toronyra. Látták az erdőket, meg a tornyot. Az volt a határ. Az volt az országhatár. Az ország határa. Mögötte, a torony mögött, az erdők mögött, a Hány mögött volt a falu, ahol leszálltak a vonatról. Azon túl a város, ahol éltek. Tegnapelőtt indultak el hazulról. Most itt vannak és isszák a vizet. Még sokáig lebzseltek a kút körül s közben vissza-visszanéztek a torony, meg az erdők felé. 11
