Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

Balogh Zoltán:

A SARKCSILLAG NYOMÁBAN, NYUGATRA.

(Ezt a kis leírást egy ifjú szabadságharcos küldte be hozzánk.)

— Azt hiszem, megérkeztünk.

— Gondolod?

— Ez a nagy tisztás s túl az a fasor gyanús nekem.

— Lehet.

Ezt a nagyobbik mondta, közben vakarta a nyakát, mert a szúnyogok csípték.

— Lehet, hogy igazad van. Menjünk kúszva.

Nagy rét közepén voltak. A végét nem láthatták sehol a sötétben, csak szemben a fasort. A füves talajt érezték maguk alatt s a csillagokat látták az égen. Messze előttük, jobbra viz zuhogott. Kúsztak négykézláb a fasor felé.

— Te, alighanem, ott a drótkerítés.

— Most ne beszélj!

Balról, a rét belsejében ürge sikoltotr. Mindjárt utána jobbról is, meg hátulról is. De ők városlakók voltak s nem tudták, hogy az ürge sikolt. így azután megálltak, mereven, mint a kö,

Eszükbe jutott a szomjúságuk. Felálltak, mentek tovább. Hirtelen térdig érő száraz sásban gázoltak. A zörgése volt az egyetlen hang az ég alatt. A viz messze volt előttük. Nem törődtek vele. Arra gondoltak, hogy szomjasak s mentek a fasor felé. Előttük messze, jobbra, zuhogott a viz, a lábuk alatt zörgött a sás. Időnként felnéztek a fehér fényekre az égen. Megkeresték balra a Göncöl Szekerét, a két hátsó kerekének a távolságát ötször egymásra mérték, ott volt a Sarkcsillag. A Sarkcsillag volt az irányuk- Nyugatra mentek. Minden, ami a határon túl van, az a Nyugat.

— Itt mehetünk, itt nincs senki. — Egyszerre léptek s mentek a fasor felé.

— Azt hiszem, ez a Hány csatorna.

— Ez túl keskeny ahhoz.

— Itt kell legyen a drótkerítés. Ha ez a Hány csatorna, akkor ez a határ.

A csatorna egyenes volt, keskeny, gondosan kotrott. A túloldalon állt a fasor. A fasor magas volt. Amikor még a rét közepén jöttek, a fasor alacsony volt. Ahogy a rét fogyott, a fasor úgy növekedett. Most nem volt több rét, csak a fasor. A csatorna és a fasor. A rét mögöttük maradt, a nedves füvei, a sással, a fekete párákkal, a fehér fényekkel az égen. Szemben velük a fasor. Emez nagyon magas volt és nagyon sötét. Előtte, a tövében húzódott a csatorna, beletorkollott jobbra a patakba. A patak itt közel volt, miután nagy ívben megkerülte a rétet. Tovább, a csatorna torkolata után valami zsilip lehetett. A felett zuhogott a viz. Annak a zuhogását hallották, ahogy jöttek a réten. Más hang nem hallatszott a környéken. Szél sem fújt. Csak a viz zuhogott.

Álltak a csatorna felett és belenéztek. Fekete lé állt benne. Nem folyt, állt. Vagy ha folyt, csak nagyon lassan. Ahol a fák között beleért valami fény az égről, ott megcsillant, mint az olaj. A bűzét, amely a mellkasban és a hasüregben émelygést idézett elő, még hetek múlva is érezték, ha rágondoltak. Hátulról több fény esett rá az égről, de innét az nem verődhetett vissza feléjük.

— Átgázoljunk rajta?

— Nem! Elmegyünk mellette a patakig.

— Hátha ott őrök vannak!

— Őrök? . . . Nincs itt egy árva lélek sem.

A torkolat előtt áteresztő volt, azon egy rozsdás vassorompó.

— Alighanem ez a határ. Mi van azon a táblán?

— Nem látom a sötétben. Gondolod, hogy Ausztria?

— Lehetséges.

A másik még meg akarta kérdezni, hogy akkor hol a drótkerítés? De fáradt volt és szomjas és lusta a beszédre. A szomjúságukat időről időre elfeledték, bár érezték állandóan. A patakból nem ihattak, mert a vize szennyes volt. Belefolyt a falu csatornája. A falu messze fenn volt, ahonnan jöttek. Ott száltak le a vonatról az ezt megelőző este. Már ott is szomjasak voltak, de nem akartak feltűnést kelteni s nem mentek be inni sehová. Csak gyorsan átgyalogoltak a falun s mentek egész éjszaka át a földeken. Előttük, messze, a sötét horizont felett időnként vörös világitólövedékek pukkantak szét. A nappalt a kukoricásban töltötték, mikor ismét leszállt az éj, jöttek tovább.

Átbújtak a sorompó alatt. Elhaladtak egy lehetetlen nagy pajta mellett és átmentek egy második csatornán. A fejük felett most léghuzat kerekedett valahonnan, megingatta a fák koronáját. Nagy sudár jegenyefák voltak, közöttük fel lehetett látni a Tejutra, A lábuk alatt iparvágány futott valami sötét tömeg felé, amely úgy nézett ki, mint egy kínai pagoda. A fekete lé bűze itt szerteszét terjengett. A talajból áramlott, a lábuk alól, mindenhonnan. Beleivódott a ruhájukba. A zsilip most ott volt mellettük. Arról zuhogott a viz.

Céltalanul csatangoltak ide — oda. Elmentek egy nagy vashordó mellett, aminek az oldalára belülről valami meritőkanálféle volt akasztva. A hordóban is a fekete mocsárié állt. A kisebbik föléje hajolt.

8