Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

nyomásnak, különösképpen Teleki Pál nagyon népszerű volt nálunk. Megbecsültük és bíztunk benne.

Egyébként a háború kitörésekor a széles közvélemény többé-kevésbbé ki volt kapcsolva. A politikát a hivatalos Foreign Office irányította, amely valamivel óvatosabb és mérsékeltebb volt az értelmiségnél. És véletlenül a Foreign Office azon osztályain, ahol a magyar ügyeket kezelték, személyes okokból szívesen hallgattak rám, úgy, hogy 1941 áprilisáig politikánk elég elnéző volt Magyarországgal szemben. De akkor jött a szerencsétlen, Jugoszlávia elleni támadás — mi nem tudtuk ezt más megvilágításban látni — Teleki Pál öngyilkossága és a többi. Azután minden ment lefelé, mi ismét szövetségesei lettünk Oroszországnak, Magyarország háborúba lépett Oroszország ellen, a Kis-Entente-féle emigráció megerősödött, a baloldali magyar emigráció is, amely különösen a csehekkel szövetkezett és ádáz gyűlölettel támadta meg a magyar rendszert és mondhatom, Magyarországot is. Nemcsak a Foreign Office dirigálta már a politikát, hanem számtalan propaganda és egyéb hivatal, ahol ezek a körök is erősen képviselve voltak, az angolok pedig, akik itt dolgoztak, majdnem mind az ő oldalukon álltak.

Egyszer engem kértek fel a háború elején, hogy szóljak rádión keresztül a magyarokhoz. Ez azután állandósult és három esztendőn át' rendszeresen beszéltem a magyaroknak a BBC rádióadásában. Ez az elején simán ment, nem volt nagy politikai kérdés, nem volt szó kimondott politikai állásfoglalásról, csupán megbeszéltem a Foreign Office-szal, hogy mit készülök mondani, hálásan helyeselték, mert nem kellett rajta tovább gondolkozniuk. De később százféle cenzúra jött és újabb igazgatóság. Flelyzetem mind nehezebbé vált, bekövetkezett végül a válság és távoznom kellett.

Furcsa helyzetbe kerültem. Egyszer felelős helyen kijelentettem: „Nagyobb szamarak vagytok, mint Linder Béla, ő sem akart katonát látni s az eredménye az lett, hogy Oroszországban pusztultak el katonái." Nagy felhördülést okozott megjegyzésem, hogy Linder Béla személyében megsértettem a demokráciát.

Később egyik barátom estélyén találkoztam egy csendes, rendes öreg úrral, ki dicsérte rádióelőadásaimat, melyeknek szorgalmas hallgatója volt. Ez az ur volt Linder Béla.

Azonban közvéleményünk még akkor sem volt ellenséges Magyarország iránt. Jól bántunk az Angliában élő magyarokkal, nem internáltuk őket, nem bántottuk őket, de hivatalos politikánk megint a trianoni politikává alakult. Egyébként az úgynevezett

békekonferenciánál a mi kiküldötteink nem szóltak bele Magyarország sorsába, csak egyenesen ráhagyták az oroszokra, hogy rendezzék, ahogy nekik tetszik. Sztálin pedig azt csinálta, amit Benes mondott neki.

Alig állíthatom, hogy a tiz év alatt kimondott angol közvélemény vagy angol külpolitika alakult volna ki Magyarországra vonatkozóan. Sajnáltuk az országot, de csatlósállamnak tekintettük, amelynek érdekében aktiv politikai akció nem indulhatott meg. Akkor jött a magyar forradalom. Éppen úgy, mint száz évvel ezelőtt, óriási volt a lelkesedés és rokonszenv a magyarok iránt. Nem emlékszem egész életemből olyan, egy külföldi nép sorsát érintő kérdésre, amely mellett az angol közvélemény annyira erősen és annyira egységesen foglalt volna állást, mint ekkor. Számomra különben ez nagy elégtétel volt, és életemben először láttam magamat azonosítva egy népszerű üggyel. De a szerencsétlen magyarság számára sajnos, ez nem vigasztalás.

A hivatalos politika úgy, mint száz évvel ezelőtt, megint nem tett semmit Magyarországért. Nem akarom megtámadni saját kormányomat, de megvédeni sem akarom.

Ezen a kongresszuson sokat hallottam arról, mi a mostani emigráció szerepe a szabad világban. Én erről nem akarok részletesen beszélni. Azt azonban kérem tőlük, hogy magatartásukkal tartsák ébren azt a megbecsülést és szeretetet, amelyet Magyarország most nálunk kiérdemelt.

Én pedig angol barátaim nevében is megígérem, hogy amennyiben gyarló hatalmunkban áll, azon fogunk dolgozni, hogy Anglia sohase felejtse el, hogy ő és az tgész Nyugat mivel tartozik a magyaroknak.

(Elhangzott az európai magyar irók Brüsszelbe hivott kongresszusának alkalmával.)

7