Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
Macartney Carlile Aylmer: A MAGYAROK ÚTJA — ANGOL SZEMMEL MACARTNEY CARLILE AYLMER 1895 január 24.-én született Kent grófságban, Angliában. Winchesterben járt iskolába, egyetemi tanulmányait Cambridgeben, a Trinity Collegeban folytatta. Az első világháborúban, mint tüzérségi tiszt, megsebesült. 1921-től 1926-ig Bécsben angol álkonzul, utána két éven át az Encyclopaedia Britannica szerkesztőbizottságának tagja, 1936-ig a N épszövetség vezetőségi tagjaként működik. 1946 óta kutató tudósként dolgozik az oxfordi All Souls College-ban, de emellett 1939-46 között az angol külügyminisztérium Research Department-jének tisztviselője és 1940-től 1946-ig az angol rádió magyar adásait közvetíti, mert folyékonyan beszél magyarul. 1951-től 1957-ig az edinburghi egyetem Internacional Relations (nemzetközi kapcsolatok) fakultásának professzora. Nagyszámú, rendkívül értékes munkáiban sokat foglalkozik a magyar kérdéssel, mert, mint történész, nagy figyelmet fordít Középeurópa történelmének megírása közben hazánk történelmére, gazdasági és politikai helyzetére. Folyóiratokban, enciklopédiákban állandóan jelennek meg cikkei, tanulmányai. Nemzetünkkel szemben érzett rokonszenvét mindig kifejezésre juttatja, hazánknak nagyon sok szolgálatot tett. Néhány szóban magyarul szeretném Ö- nők előtt vázolni, hogyan bírálta az angol közvélemény a magyar ügyet és hogyan tekinti most. Nem megyek vissza a középkorba, amikor még nem volt szoros az érintkezés országaink között. 1848-49-ben azonban annál nagyobb volt a lelkesedés a magyar ügy iránt, melynek bizonyítéka Kossuth Lajos angliai ünnepeltetése. De ekkor óvatos volt a hivatalos politika, mert az osztrák birodalmat fontosnak tartotta és úgy ítélte, hogy Magyarország nélkül Ausztria nem életképes, igy mondta akkor Palmerston, hogy a magyarokért mindent kész megtenni, de Magyarországért semmit. Azután véglegesen kibékültünk Ausztriával és nem érdeklődtünk többé Magyarország iránt. Kevés angol jutott el oda, például vadászatra és úgy képzeltük el az országot, mint valami romantikus, nem nagyon komolyan veendő világot, melynek lakossága feudális grófokból, feketeszemü grófnőkből és zseniális cigányokból áll. A huszadik század elején már más volt a helyzet. Anglia és Franciaország Oroszország szövetségese lett, Ausztria pedig Németországé és ebből a szempontból ítéltük meg és ítéltük el Magyarországot. Felébredt a romantikus rokonszenv a szláv népek iránt és különösen az a két ember, aki Magyarországot felfedezte, Scotus Viator és Wickham Steed, hevesen támadta az akkori magyarországi rendszert nemzetiségi politikája miatt, hangsúlyozván a szociális és politikai elmaradottságot. Ez a hangulat uralkodott az első világháború végén. A közvélemény akkor sem volt ellenséges Magyarország iránt, de a legtöbb angol nem kételkedett abban, hogy a nemzetközi igazság és a népi önrendelkezési elv parancsolta Magyarország szétdarabolását. Akkor jött a vörös terror és utána a reakció. A magát haladónak nevező angol értelmiség nem volt kedvező véleménnyel a Horthy- és Bethlen-féle rendszerről. Nagyon hatásosan működtek nálunk a csehek és a Károlyi Mihály féle magyar emigránsok is, igy az angol haladó közvéleménynek megrögzött meggyőződésévé vált az a hite, hogy csupán a nagybirtokos grófok akarják a revíziót, mert vissza akarják szerezni a földjüket és, hogy ha valaki nem is Horthy, vagy Bethlen, hanem általában a magyarok mellett mert felszólalni, akkor az a legjobb esetben reakciós, vagy a reakciónak fizetett bérence. Én kénytelen vagyok kijelenteni, hogy Magyarországnak Angliába kiküldött diplomáciai képviselői hozzájárultak e meggyőződés megerősítéséhez. Bájos, finom, udvarias emberek voltak, grófok, nagyurak, akik soha nem közeledtek az angol értelmiséghez. Az egyetlen, aki ebben a tekintetben más volt, igazán kiváló ember, szegény Bárdossy László. A második világháború küszöbén kedvezőbb lett a helyzet, különösen a kiéli látogatás után. Beláttuk, hogy Magyarország mégsem akar teljesen behódolni a német 6
