Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
gát. Hiába, fáradt volt már nagyon. Leereszkedett újra. Most már teljesen értette a vadmacska esetet. Az állat lemászhatott a lyukon, becsúszott, éá nem tudott többé visszajutni. Köveket kezdett hordani a lyuk alá és sikerült is neki összerakni egy jó magas padkát. Most már be tudott bújni a lyukba és egy perc múlva kint volt az Isten szabad ege alatt. Sötétedő félhomály volt. A nyugati mennybolt már alig volt világosabb a keletinél. Omladékos falak, romok, bástyamaradványok vették körül hallgatag komorsággal. Valami hegy tetején volt, hallgatag, elhagyatott romvárban. Alatta a völgyben pislákoló fények hunyorogtak, majd távoli kutyaugatás hallatszott. Fáradtságáról megfeledkezve rohant le a lejtőn. Lélegzetszakadva, lihegve érte el az első házakat. Itt aztán már megnyugodott. Csakhamar egy parasztasszony jött vele szembe. Az első emberi lény reggel óta. — Milyen falu ez, néni? — kérdezte, mikor beérték egymást. Az asszony ránézett. — Ez Sírok, kedves. — Azzal himbáló járással ment tovább. Bivaly nagyon nehezen aludt el az este. Nyögve, sóhajtozva forgott az ágyában s mikor nem sokkal éjfél előtt végre elnyomta a kimerültség, abban sem volt semmi köszönet. .....Koromsötétben botorkált egy ijesztő alagutban. Egyszercsak vakító fénybe borult minden és egy borzalmas állat rohant feléje egyre közelebb és közelebb. Szaladni szeretett volna, de nem tudott. Az állatt már ott volt fölötte, szörnyű mancsával megragadta a vállát...... Bivaly felorditott és felébredt. Villanyfény tűzött s szemébe és Tardy hangját hallotta. — Bivalykám, az Isten áldjon meg. adj egy darab kenyeret, mert rögtön meghalok éhen...... Bivaly felült, dörzsölgette a szemeit és azt hitte, még mindig álmodik. — Pa...... Palóc...... — hápogott — Palóckám! — ordított fel. mikor végre látta, hogy az eleven hús és vérből való Tardv áll előtte. Kiugrott az ágyból és reszketve tapogatni kezdte a fiút. — Hát itt vagy! Hát megkerültél? Hála legyen a jóságos Istennek — tapogatta tamáskodva. — Ne tapogass, öregem, hanem adj egy darab kenyeret, mert rögtön megveszek az éhségtől. — Kenyeret...... hogyne...... adok...... A legfiatalabb kenyeremet adom — Lázasan nyitotta fel a fiókját, idegesen nézegette céduláit, majd kihúzott egy hatalmas hófehér karéjt és odanyomta a Palóc markába. Közben felébredt a másik kettő is, és álmosan nézték, milyen mohón eszi Tardy a kenyeret. — Reggel óta egy falatot sem ettem és harminc kilométert gyalogoltam. Tóth is felkönyökölt. Pár pillanatig tűnődve nézte Tardyt halszemeivel, majd felkelt, kivette a nadrágja zsebéből a savanyuszagu láda kulcsát, felnyitotta az exkluzív bútordarabot és rövid habozás után letett Tardy elé egy darab sülttököt...... Aztán a nélkül, hogy szólt volna egy szót is, visszafeküdt az ágyába, a falnak fordult és aludt tovább. Bivaly türtőztette magát, mig Tardy evett, mikor azonban az befejezte a kenyérből és sülttökből álló vacsorát, a kérdések özönével rohanta meg a Palócot. — Kolosszális dolgot fedeztem fel. Bivaly, — mondta cipőki fűzés közben — de nem mondom el egyelőre még neked sem. Hanem te mondd el, mi történt attól kezdve, hogy elváltunk. Mi történt a kötéllel? Bivaly lelkiismeretesen referált. Elmondott mindent, a kötelet is, meg Szeredayt is. Most már nemcsak a tagjai, hanem a szive is olyan nehéz lett a kis Palócnak, mint az ólom. Fázósan bujt az ágyba és rövid tépelődés után fáradtan elaludt. És aludt mélyen, ahogyan csak a nagyon kimerült és nagyon tiszta lelkiismeretű emberek tudnak aludni...... Másnap reggel általános megrökönyödés, majd felcsattanó öröm fogadta Tardyt. mikor Bivallyal belépett az osztályba. Spicli úgy viselkedett, mint akinek hirtelen elment az esze. Krétafehér arccal felállt a padjában, pár pillanatig nézte Tardyt. majd felorditott. aztán lehanyatlott a pádra és elkezdett sirni. Tardy odament hozzá. — Hát te mit bőgsz? A kis vörös testét rázta a zokogás. — Palóckám — hüppögte — én...... én úgy örülök, de úgy örülök, hogy ...... — azzal leborult a padra és sirt tovább. Tardynak valami összeszoritotta a torkát. — Hát oszt ezért bőgsz, te mafla? — és megsimogatta a Spitz feíjét. Ebben a pillanatban lépett az osztályba Szereday. Sápadt volt, mint aki nem aludt az éjjel. Mikor meglátta Tardyt a padok között állni, megtorpant és — mintha valami nehéz tehertől szabadult volna meq — megkönnyebbülten felsóhajtott. Majd magán érezve Tardy szúrós tekintetét, lesütötte a szemét és a helyére botorkált. Az osztályban halotti csend volt. 106
