Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám

ta el, honnan származott (földrajzi vonatkozásban, természetesen), s ezért őszintén lelkesedtek érte a városi törvényhatósági urak, ugyannyira, hogy Vass Mokuci bácsi, a virilista vaskereskedő már többször ama félhivatalosnak tekinthető véleményének adott kifejezést, természetesen nem hivatalos helyen, inkább csak négyszemközt, hogy a művésznő megérdemelné a városi diszpolgárságot. A- zonban mások, akik puritánok voltak, a Thália papnőit nem tisztelték kellőképpen, felmordultak ezen, kijelentvén, hogy a város, melyben Koppány ur népének ivadékai és az első király vitézeinek leszármazottai oly békésen keveredtek össze az elmúlt századok során, semmiesetre sem választhat meg díszpolgárául egy feslett életű operettszinésznőt. (Vass Muki bácsinak egyébként megvolt a véleménye eme puritán lelkekről is.)

Mindenesetre a művésznő váratlan megjelenése a városban olyan atmoszférát teremtett, mely szenvedélyekkel telítődött meg. A művésznő érkezéséről a Korona szálló portása tudósította a helyi lapnak, a “Hírek és Eseményekének felelős- és főszerkesztőjét, Harmath Kázmért, a lírai költőt, kinek verseit széltében-hosszában szavalták a megyében, különösen irredenta ünnepélyeken, s kinek több versét a székesegyház neves kántora, az országszerte ismert zeneszerző, a babérkoszorus Takács Lóránt meg is zenésitette,

Harmath Kázmér fiatal volt, valamivel harminc előtt, félbemaradt egyetemi tanulmányokkal, nagy reform tervekkel, erősen szociális érzékkel, az irodalom és a művészetek csodálatával. Amikor meghallotta a hirt a telefon membránján átrezegni, éppen a Középeurópai Kurrir nehezen olvasható kőnyomatosát böngészgette, s azon töprengett, hogy érdemes-e bármiféle kommentárt írni a külpolitikai jelentésekhez? A telefonjelentés vételének pillanatában a szerkesztő rögtön lírai költővé alakult, aki nem töprengett már azon, hogy mit kell tennie. A szerkesztőségben használt s meglehetősen kopott szürke ruháját felcserélte gondosan kivasalt s egyetlen sárga, nyári ruhájával, fejébe csapta a kalapját, dúsan kölnizte be frissen beretvált arcát, zsebébe süllyesztette, inkább csak a szimbólum (vagy önigazolás?) kedvéért ujságiró blokkját, és elindult a Korona szálló felé, hol a művésznő elszállásolta magát.

A szobapincérrel küldte be névjegyét, aki mosolyogva jött a jóhirrel — akár egy heroid — közölvén: a művésznő várja a szerkesztő urat. Harmath Kázmér csak újságból, s hírből ismerte a művésznőt — bár tudott származásának körülményeiről is —- mégis, az első találkozás izgalmai között is megállapította, elfogulatlanul, hogy Marczali Hanna szuggesztiv erejű, nagyszerű, mondhatnék páratlan egyéniség, aki épp olyan természetesen mozog az életben, mint az — operettszínpadon. Minden mozdulatában, hanghordozásában egy kicsit Sybil volt, egy kicsit Bob herceg, egy kicsit a tabáni kislány, és a szerkesztő és költő már csak azt várta, hogy egyszerre majd énekelni kezd valamely duettszámot, melyre neki feltétlenül válaszolnia kell a végszó után, s izgatottan köszörülte meg torkát: vájjon tudja-e a szöveget? Rémülten pillantott körül a szobában, hogy hol a sugólyuk, ha minderre sor kerülne, de hál’ Istennek a veszélyes meglepetés elmúlt, mert Marczali Hanna művésznő megmaradt a prózánál. Egyénisége ugyan szokatlan villamossággal töltötte meg a szobát, s ugyanakkor áradt belőle a jóság a szerkesztő felé, aki -gyakorlott trubadúr volt a városban, s meglehetősen ledér híre is járta, bár Kilián Tamás bornagykereskedő e ledér hírek ellenére készséggel adta beleegyezését Katinka lányával tervbe vett házasságához — csak szótöredékeket tudott kiejteni ajkán s egyetlen ép mondata annyiból állt:“Kedves művésznő, kérem”. Igaz, ezt viszont úgy ismételgette, mint a budhista szerzetesek Tibet fennsikjain a bűvös budhista imát: “Om mani padme hum”.

A vezérszólamot a művésznő vitte, mintahogy életében a férfiak mindig csak szekundánsok lehettek, s ebbe Harmath Kázmér a szerkesztő és költő minden különösebb, belső tiltakozás nélkül beleegyezett. Csak gyűrte, gyömöszölte az ujságiró blokkot, melyre egyetlen betűt sem sikerült feljegyeznie, le is mondott e szándékáról, különösen midőn a művésznő váratlanul megfogta a kezét s azt mondta:

— Kedves szerkesztőm, szeretném magam nagyon jól érezni ma! Az ideérkezésem örömére! Kérem, vigyen el valahová, valami jó és kedves helyre!

Ettől kezdve valami belső remegés, az ihletnek belső tüze égette a költőt, kiben halk és hatásos rímek kezdtek buzogni, csobogni, mintegy bűvös intésre az üde patak vize, melyet a sziklából fakaszt a varázsló kéz. S ha Harmath Kázmért agyonütötték volna, avagy valamely középkori vár kinzókamrájában boszorkányos Ügyességű hóhérok és pribékek kényszeritették volna vallomásra, akkor sem tudta volna megmondani, hogy minként jelent meg a Korona szálló halijában a művésznő karján, hogy fiakkerbe szálljanak, s a kocsisnak, kit névszerint ismert, be mondja a címet:

— Pali bácsi, a Méhes-be!--------- Folytatjuk ---------42