Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-07-01 / 7-8. szám

Zöld Ferenc:

VARÁZSLAT.

Éjfélkor a kísértetek órájában jelent meg csak úgy, mint a mesékben. Nem volt mágus-süveg rajta, fehér nadrágban vakító hószinü kabátkában ült a karosszékben és a teli hold sárgán megvilágította a szobát. A moszkitó háló mögül halkan zizzentek a pálmák. Lebbenve érkezett, de nem volt semmi varázslószerü megjelenésében, modern tündér volt.

A férfi, aki álmatlanul feküdt, rápillantott és azt hitte, hogy álmodik. „Hasonlít Erzsébethez“, gondolta-“akit valamikor nagyon régen szerettél, Budán lakott a Gellérthegyen, a Somlyói utón és olyan ég-kék szin szeme voit, mint a búzavirágnak." Hátat fordított a lidércnek, elhessegette az emléket, — hiszen nem is hasonlít hozzá, csak talán azóta mindenkiben őt kereste.

,,Ez nem álom," szólalt meg az éjféli látogató — „hanem tudd meg, hogy én vagyok a varázsló." Csodálatos szépen beszélt az anyanyelven, minden szava közeljött és szinte zenélt.

„Igen hidd el, én vagyok a varázsló. Tudom, — vártál. — Mindég vártál, kisfiú korod óta, nappaljaidban és álmaidban, nyáron, mikor aranyfoltok remegtek a levegőben és akkor is, amikor didergő őszi szél suhant a meztelen fák között. Emlékszel, — macskák szaladoztak a palánkokon, éberen forgolódtál ágyadban, ködnek láttál és fantomnak, csodának, elérhetetlennek, Kékmadárnak, aki sohasem érkezik meg! — Látod most itt vagyok."

„A sok emlék most visszatér" — gondolta — de nem mert megszólalni, mert félt, hogy a látomás eltűnik.

„Egy órára vagyok itt és addig azt teszem, amit kívánsz. Kezdjük el. A percmutató megindul, az óra kattog és itt a varázslat. A pálmák, a tenger, a virágok püspöklila színe, az idegen táj, — mind igaz. És igaz a csengős szán, a távoli orgonabokor, halvány-kék selyemruha egy elmúlt bálon és a falevelek rozsda-barna fénye és a dér, amit mindig látsz és amely könnyű páraként lebeg a Duna felett.

Ez-valóság. De a sarkon túl autó áll és Téged vár, Mildred, már kinyitotta az ajtót, haragszik. Három percet késtél. Tessék: erre az órára a Tied. Hallgatsz?

Megértelek. Olcsó kaland, nem kell. És a legragyogóbb színésznő sem; tudom. Hát legyen Tiéd az a ház ott a lankán, minden olyan benne, amilyent mindig szerettél volna, gyere velem és nézz körül. A kert, a virágok, úszómedence, szobák és a legszebb tízezer könyv, amit gondolatban mindég magadnak válogattál." — Megint hallgatsz. Értelek. — A csoda megérkezett zavarodott és riadt lettél. így van ez, ha túl soká várunk, vagy egész életen keresztül várunk valamire, ami talán, egyszer, késön és sokára megérkezik. —- Tudom, amit mondtam; kevés. És tudom azt is, hogy mindig arról álmodtál, — hogy nagy ember leszel. Nagy iró, vagy költő, aki felgyújtja, sziveket, évszázadokra világit és lángol, mint a pháros. Vagy legyél ünnepelt hadvezér, csillogó egyenruhában, kitüntetésekkel, diadalmas csatákkal. Vagy legyél király, vagy elnök, vagy örökké fiatal sportbajnok, aki állandó tapsorkán között elsőnek szakítod mindig át a célszalagot."

„Hallgatsz? Ez mind nem kell már? — Értelek. — Hát akkor utazzunk. Indiába vágytál, a trópusokra, Tokyóra, a párisi latin-negyedbe, Rómába és a Piccadilly Circusra Londonban, talán menjünk inkább Bretagneba? — Vagy vadászni akarsz kora hajnalon Balmorálban, ahol halk kürtszó harsan és türelmetlenül csaholnak a kutyák."

„Látod a hibiscusokat és érzed a tenger sós illatát, amelyet idesodor a szél? Tornyot adok, amely csak Neked világit, hajót és tengerészeket és Neked adom a vihart! Az orkán zug, zümmögnek a morse jelek, világitó rakéták röppennek. Tudod, mi a vihar?"

Csend volt a szobában, az ég csillagai alatt.

„Most is hallgatsz? Te görcsösen hittél a varázslatban, hü voltál hozzám egész életedben, most megjelentem és csak Neked csinálhatok varázslatot, még annak sem adhatod át helyedet, aki most indul és akit a legjobban szeretsz."

, Nem szólsz, mindez nem kell már? Hát jó. •— Akkor legyen Tied az a poros akácfa, ott, azelőtt a régi kis színház előtt. Vagy Neked adom a Szent-Istvánnapi körmenetet a Várban, vagy a Királyhágó hófödte hegyeit és akarod az augusztusi balatoni naplementét, amit úgy szerettél? Nyár van, csónakok ringnak és olyan nyelven beszélnek, amilyenen Te tudtál mindig megálmodni. Mást akartál? — Jó. Odaadom Neked a Pécset a Mecsekkel, a mineretet, vagy a Dunát a Parlamenttel, a városligeti tavat a Vajdahunyaddal, a régi Stefánia utat, ahol a zene szól a Kollegerszkynél és a vurstliból furcsa hangzavar sivitott. Vagy legyen Tiéd a Margitsziget, májusi szerelmesekkel, gesztenyefákkal és alkonyokkal, lóvasuttal, nevetésekkel és gyerekekkel. — Újra hallgatsz? Legyen Tiéd a majálisok elhaló zenéje a Zugligetben, vagy-vagy nem bánom, legyen Tiéd a régi szobád, ott a negyedik emeleten, ahonnan mindég kinéztél. A pályaudvar üvegkupolája világított, tova tekinthettél kilométerekre ablakodból az ezüstös messzeségbe fuló sínekre és mindig elvágytál. — Itt a messzeség, tessék.

83