Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
Erre vágytál és a varázslatra. — Mindakettő megérkezett. Az óra int. — Pontosan tudod, hogy perceim vannak és azt is, hogy nem térek, nem térhetek vissza már soha. — Miért hallgatsz? Hiszen, ha elmegyek, hiába idéztél egész életeden keresztül/' Csend volt. — Hát jó. — Nem bánom, ide varázsolom első szerelmedet; Erzsébetet." — Fehér ruhában, sudáran és szókén, kék szemekkel, valóban ott ült a tündér a karosszékben, a holdfény körülfolyta alakját. ,.Tudod, mikor lennék a legjobb varázsló? Ha elvenném, elvarázsolnám minden emlékedet, ha elfelejtetnem Veled az anyanyelv édes és szorongató izeit, ha megtudnám változtatni azokat az éveket, amik eliramlottak. — A körből nem lehet kilépni és ezt a varázslatot én sem tudom megcsinálni", -— mondta gyengéden. — „Eltűnők a homályban, a holdsugárban, de ott élek majd álmaidban." Madár szólalt meg egy közeli bokron, körös-körül csend volt. A férfi, akit megérintett a varázslat, hunyt szemekkel és összecsukott szájjal feküdt. Úgy, mint az olyanok, akik tudják, hogy nincsen csoda és nincsen varázslat és ezek nélkül, — minden reménytelen...... Ady\ Endre: A NYÁRI DÉLUTÁNOK Mikor az Ég furcsa, lila-kék S találkára mennek a lyányok, Óh, be titkosak, különösek Ezek a nyári délutánok. Járunk bolondul és ittasan Nagyvárosi utcákon égve, Fekete, szigorú vonalak Rajzolódnak a nyári Égre. A város árnyas és remegő. Ezer tornya, kéménye, karja Úgy mered a csókos Ég felé, Mikéntha ölelni akarna. Mint zavarodott szerelmesek, Pírral s pihegve szemben állnak Az Ég s a Város. Szivük dobog Vad ritmusára a Halálnak. Szemünk könnyes, mégis nevetünk, Föl-föl tekintve vágyva, félve Arra, ki szép s kit nem ismerünk, Hideg szeretőnkre, az Égre. S ott fenn az Égen, ott valahol, Egy-egy pillantást visszavetnek. Sírván nevetünk az Ég alatt S ott fenn, ott fenn, ott is nevetnek. Szász Károly: HAZÁMHOZ. Hirt sem hallok már felőled, Erdős-völgyes szép hazám! Most, hogy távol vagyok tőled, Most szeretlek igazán. Azt a völgyet, azt a bércet Sohasem feledhetem, S kél szivemben vágyó érzet, Hogy zokogjak kebleden. Gondolom: a nehéz felhő Arcod özvegy fátyola; Gondolom: a siró szellő Egy ismerős furolya; Gondolom: a virágillat Első sóhajod talán, S pásztortüz az a kis csillag Kék havasod oldalán. Semmi, semmi ki nem pótol. El nem mossa képedet; Kérdem a sebes folyótól: Mért hagyott el tégedet? Kérdem a szálló madártól: Tán kiszáradt a berek, Hogy tőled ő is elpártol, Mint a hűtlen emberek?...... Téged látlak minden képben, Mely felém száll messzirül; A sik rónán minden lépten Béreid árnya leng körül. Búcsúzó anya — fiának Szent ereklyeképet ad, S az, — habár az évek szállnak — Mindig kebelén marad. Elek Elemér: ARS POETICA Dalolom sorsát az embereknek, Virágoknak, szemeknek és sziveknek. A hegytetőt, s a szem nem látta hót, Nagy álmokat és milliónyi könnyet (Könny nélkül sem lehetne semmi könnyebb) S az életet — az Istentől valót. És hirdetem, hogy ember lesz az ember, Ki égre néz és lángoló szemekkel Megőrzi azt, mit szült az értelem, S ha fennvillognak gyilkosok kaszái —f esz jó-hite süvöltve szembeszállni Az életért — mert nincs reménytelen. Költő vagyok. Az igazságra éhes Kiáltok népe szült, s a bárgyú, véres Hatalmak ellen nem szűnik szavam — Mert ellenállok, hogyha kell — rögökkel, S ha foggal kell, hát foggal, tiz körömmel, Nem adhatom meg — népemért — magam! B4
