Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám

utcai ajtó felé fordultak, mely — mintegy titkos jelre — feltárult, s az ajtó keretében, könnyű, Ízléses nyári ruhában, miként egy látomás, sudáran, karcsún, szőkén és hóditón, mosolygósán és kipirult arccal — melyen mosolygáskor apró gödröcskék játszottak — megjelent Marczali Hanna, a jeles operettszinésznő, aki mögött Harmath Kázmér, a szerkesztő és lirai költő állt, kissé félszegen, megindultan, de mindenesetre ünnepélyesen.

Olyan volt e pillanatban a Méhes étterme, mint valamely színpadi kép, melyet még a nagy Reinhardt vagy egyik nagytehetségü tanítványa állított be, a lehető legtökéletesebben, hol minden és mindenki a megfelelő időpontban ott volt, ahol éppen lennie kellett.

III. FEJEZET

melyben közelebbről megismerkedünk Marczali Hanna művésznővel, s amelynek végén a törzsasztal tagjai egy színházi daltársulat tagjainak tűnnek

A városban sokan emlékeztek még ama Mucsik neveztü ieles kefekötő mesterre, ki alacsony, szélesvállu. pirosnozsgáskénü és minden vonatkozásban (beszédben, italban s dalban! iótorku ember volt, s kinek népes családiából származott Marczali Hanna művésznő, ki valamely művészi szeszélyből az egyébként szénen hangzó Mucsik Panna nevet cserélte fel Marczali Hannára. Ez ellen Mucsik bácsinak, a kefekötőnek nem lehetett semmi kifogása, mert kedélves. hangoskodó, de vitán felül rövidre szabott élet után már két évtized előtt megtért a felsővárosi temetőbe. A család viszont uev széthullott, mintha bomba csapott volna közéi ük. s a légnyomás vetette volna szerte a család minden tagiát. A család két naeyreménvü férfitagia — kik az ősi foglalkozást óhajtották folytatni, s kik épp úgy ittak, mint a kefekötő. (ezúttal. Mucsik esetében tökéletesen alátámasztottnak látszott a mondás eredete! — a nagv háborúban. valahol a piavei áttörésnél haltak meg a honért. A leánvok férihez mentek, s elszármaztak a városból. Mucsik néni, aki énnen ellentéte volt urának, s ki soha nem ejtett ki egyetlen hangos szót sem, akkor szendenilt el örökre, amikor Panna már nagvobbacska leánvzó volt, s aki ekkoriéit elindult a világot jelentő deszkákon a csillagok felé.

Egvideig vidéki színpadokon játszott, nem énnen parádés szereneket. A “leánv” volt “az első sorban a negyedik.” vagy “nagyságos ur, a nagyságos asszony megérkezett”-szerü beielentéseket közölt a színpadon, melveknek uevan részük volt a szinmü további drámai kialakulásában, de maga a szerep nem nvuitott olv sokat, hogy abból Purina kisasszony bármi feltűnő dolgot produkálhatott volna. S végső fpkon nem is a hangjával, vagy drámai készségével hódított, hanem szépformáju lábaival, melyek egy nyári operettelőadáson tűntek fel ama fővárosi operettszínházi igazgatónak, aki a következő szezonra már szerződtette is őt. Tagadhatatlan, hogy az igazgató kényes és választékos ízlésével a b. közönség is egyetértett, mert ez az évad meghozta minden vonatkozásban most már nem Panni kisasszonynak, hanem Marczali Hannának a sikert. Amit nem tudott nyújtani cléggé hangban, mozdulatban, tehetségben, kifejező készségben, mindazt bőségesen pótolta, kiegészítette, sőt megsokszorozta Marczali Hanna sudár alakja, szépsége, egyéniségének ezer apró varázsos csillogása.

A város csak ekkor fedezte fel, hogy szülöttje mily magasra ivei, immár a csillagok felé, és senkinek sem jutott eszébe, hogy Marczali Hannát bármily vonatkozásba is hozza a nagy nyilvánosság előtt a kefekötő Mucsik családdal, ha már ő maga oly diszkrét volt, hogy ezt, ki tudja mi fajta szerénységből, soha nem emlegette.

Hanna művésznő arcképe mindenesetre gyakran jelent meg a képes színházi folyóiratok címlapjain, s a városból, akik a fővárosba utaztak, soha nem mulasztották el, hogy meg ne csodálják Marczali Hannát a Sybil-ben, a Mágnás Miska-ban, a Tatárjárásban, a Kék Duná-ban. (A Tatárjárás-ban pompásan feszült rajta a fehér lovagló nadrág — mint azt Pintér Menyus, a forgalmista többek előtt többször kommentálta. Neki szabadjegye révén gyakrabban sikerült feljutnia a fővárosba.) A rádióban még itt is többször hallották felcsendülni, ha nem is éppen terjedelmes, de vitán feliül kedves és kellemes hangját, mikor a Bob herceg címszerepében énekelte, hogy “Londonban hej, van számos utca ..vagy a “Tabáni orgonákéban azt a fülbemászó melódiát, mely szerint “Emlékszik még, kislány, a régi nyárra ...”

Vitte Marczali Hanna művésznőt hát a siker s a színházi lapok “Intim Pista” rovataiban időközönként szóba hozták őt magasabb körökhöz tartozó fiatal földbirtokosokká], majd meg sarkantyút pengető fiatal huszártisztekkel, ismét máskor javakorabeli nagynevű írókkal és művészekkel, kiknek életét Marczali Hanna művésznő időnként beragyogta. Mindenesetre, a művésznő ragyogásából fény hullott vissza a városra is, amely immár büszke volt reá, s a magáénak vallotta. Holott azóta, hogy Gáspár Mihály igazgató ur daltársulatával itt szerepelt, (második lány jobbról), nem is jött le a városba. Talán ideje se volt rá, hiszen állandóan a fővárosban játszott, télen, nyáron, filmszerződésekkel zaklatták, ha meg egy kis ideje volt, éppen csak lerohant a Balaton mellé, vagy a Riviérára, mely kirándulásairól ugyancsak a színházi lapok adtak hirt, rendszerint fényképes tudósítás alakjában, s ilyenkor a fényképeken meglehetősen lenge öltözékben jelent meg “városunk szülötte”. Hírlapi nyilatkozataiban minden esetre a művésznő soha nem hallgat-41