Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-07-01 / 7-8. szám

kellett látnom, hogy nem tarthatok semmi­féle felolvasást a rádióban. Például Spanyolországot véletlenül Szpa­­nyoiorságnak olvastam. Előfordulhat, hogy kutya helyett tutyát fogok felolvasni és én ilyenkor nem tudok gyorsan tovább olvasni és nem tudok ab­ban hinni, hogy ezt senki se hallotta és öt perc múlva már senki sem fog beszélni róla. Nekem ez a tutya ráfekszik a mellemre és megbénítja minden szellemi képessége­met. Rögtön megjelenik előttem egy televí­ziós kép, amint a családfő az újság mögül kidugja kopasz fejét. — Tutya? Jolán kérlek, csukd le a rádiót, már megint gyerekfélóra van. Aztán az is előfordulhat, hogy mondják, belegabalyodom egy szóba, mint egy háló­ra. Mondjuk arról van szó, hogy valaki ükklimatizálódik. Na, már most, ha ideges az ember és felolvas, úgy reszket a kezében a papírlap, hogy alig látja a betűket. — (Már a magyar szavakban is fel lehet bukni pláne az idegen szavakban. Az egésznek már nem is felolvasás, hanem akadályver­seny jellege lesz.) Hiába áll meg az ember ez idegen szó előtt egy pillanatra, hogy ne­­kiugorjon. Az is hasztalan, hogy lehunyt szemekkel nekifut — ilyenek jönnek ki, mint például — akmitalizálódik. Ekkor megállni és javítani igyekezni a legnagyobb őrültség. Lehetséges, hogy ezúttal már ak­­malitázolódik lesz belőle, esetleg aklimitá­­zolódik, de annyi bizonyos, hogy kivetkezik minden emberi értelméből. Ezekután már nem lehet tovább menni. Feltétlen ki kell magyarázni a dolgot. Folytatni kell, de ekkor már önmagától is fél az ember és csak egy gondolata van — „menekülni“ innere amíg nem késő. És felmerül agyunkban a gyászos gon­dolat: Egyáltalán mire volt jó ez a felolvasás? Hogy ezer meg ezer ember tudomást sze­rezzen arról, hogy milyen hülye vagy? Hát nem volt neked elég a családi kör? Megirni még megírja a felolvasását az ember, de még fel is olvassa? Ezt határozot­tan kegyetlenségnek tartom. Ezekben a válságos pillanatokban régi, edzett felolvasókhoz fordultam felvilágosí­tásért. — Akkor is annyit fizetnek, ha nem én olvasom fel a felolvasást? — Akkor kevesebbet. Na, hát akkor személyesen kell felolvas­ni, nincs mentség. Akármilyen következ­ményekkel is járjon a dolog. Ha másoknak szabad dadogni, miért volna éppen nekem tilos? Én is éppen olyan pontosan fizetek adót, mint a többiek, (illetve ugyanannyi bennem is lelkesedés.) Utóvégre nem lehet az ablakon kiszórni a pénzt. Mindjárt az ablakra néztem. Szegény ablak, az utóbbi időben megle­hetősen kevés pénzt szórtam ki rajta. — Á, mit! -— gondolja iaz ember egyes világosnak hitt pillanataiban, holott ezek a lehető legsötétebb pillanatok, — kimegyek és beleolvasok nekik valamit, akinek nem tetszik, úgyse szólhat közbe. Ezekután elszántam lekeféltem a ruhámat és bementem a rádióba felolvasni. Az első meglepetés mindjárt útközben ért. A körutakon és utcákon meglepően nagy volt a forgalom. Megjegyzem, nem volt ünnepnap, egy­szerű hétköznap volt, borús, esőre hajló idő, semmiféle idegen államfő érkezésére nem vártak és mégis mindenki az utcákon mászkált. Hihetetlen! Özvegy asszonyokat láttam, elgyötört ag­gokat, akik alig tudtak lépegetni; fiatal anyák a gyermekeiket is elhozták maguk­kal; komoly, meglett férfiak abbahagyták legfontosabb dolgaikat és kivonultak az ut­cákra, nehogy valahogy véletlenül is olyan helyiségben tartózkodjanak, ahol rádióké­szülék is van. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy valakit is otthon hagytak volna, hogy az' én felol­vasásomat meghallgassa. A rádió épületében a portás elém állt. — Hová tetszik menni? — Itt egy felolvasás lesz — mondtam neki könnyedén. — Micsoda felolvasás? Hát fogalma se volt róla, hogy én fogok itt felolvasni! Igyekezett olyan közömbösen rám nézni, amennyire csak módjában állott. Azt mondta, még korán van, üljek le a folyosón egy székre, ha ragaszkodom ahhoz, hogy itt várakozzam. (Nem, majd én is ki­megyek az utcára sétálni, mint a többiek.) Közben megnéztem egy felolvasó szobát. A kipárnázott falakról mindjárt eszembe jutott, hogy pontosan ilyen helyiségekbe zárják az ön- és közveszélyes őrülteket. Rögtön kimentem a folyosóra sétálni. Ép­pen a túloldalon sétálgattam, amikor a ne­vemet kiáltották és úgy kellett a mikrofon elé futnom, nehogy lekéssek a saját felol­vasásomról. Lihegve olvasni kezdtem. Ekkor már olyan érzésem volt, hogy a saját kivégzésemre jöttem el. Rámcsukták légmentesen az ajtót és most megindítják a gázt. Humánus kivégzés lesz, mig beáll a halál, lehet beszélni. Lázasan olvasni kezdtem, hogy minél előbb kieresszenek innen. Úristen, csak a kézirat fogyjon el előbb és ne a levegő. Mindjárt sejtettem, hogy egy ilyen felol­vasás után máris mehetek valami megle-75

Next

/
Thumbnails
Contents