Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
kellett látnom, hogy nem tarthatok semmiféle felolvasást a rádióban. Például Spanyolországot véletlenül Szpanyoiorságnak olvastam. Előfordulhat, hogy kutya helyett tutyát fogok felolvasni és én ilyenkor nem tudok gyorsan tovább olvasni és nem tudok abban hinni, hogy ezt senki se hallotta és öt perc múlva már senki sem fog beszélni róla. Nekem ez a tutya ráfekszik a mellemre és megbénítja minden szellemi képességemet. Rögtön megjelenik előttem egy televíziós kép, amint a családfő az újság mögül kidugja kopasz fejét. — Tutya? Jolán kérlek, csukd le a rádiót, már megint gyerekfélóra van. Aztán az is előfordulhat, hogy mondják, belegabalyodom egy szóba, mint egy hálóra. Mondjuk arról van szó, hogy valaki ükklimatizálódik. Na, már most, ha ideges az ember és felolvas, úgy reszket a kezében a papírlap, hogy alig látja a betűket. — (Már a magyar szavakban is fel lehet bukni pláne az idegen szavakban. Az egésznek már nem is felolvasás, hanem akadályverseny jellege lesz.) Hiába áll meg az ember ez idegen szó előtt egy pillanatra, hogy nekiugorjon. Az is hasztalan, hogy lehunyt szemekkel nekifut — ilyenek jönnek ki, mint például — akmitalizálódik. Ekkor megállni és javítani igyekezni a legnagyobb őrültség. Lehetséges, hogy ezúttal már akmalitázolódik lesz belőle, esetleg aklimitázolódik, de annyi bizonyos, hogy kivetkezik minden emberi értelméből. Ezekután már nem lehet tovább menni. Feltétlen ki kell magyarázni a dolgot. Folytatni kell, de ekkor már önmagától is fél az ember és csak egy gondolata van — „menekülni“ innere amíg nem késő. És felmerül agyunkban a gyászos gondolat: Egyáltalán mire volt jó ez a felolvasás? Hogy ezer meg ezer ember tudomást szerezzen arról, hogy milyen hülye vagy? Hát nem volt neked elég a családi kör? Megirni még megírja a felolvasását az ember, de még fel is olvassa? Ezt határozottan kegyetlenségnek tartom. Ezekben a válságos pillanatokban régi, edzett felolvasókhoz fordultam felvilágosításért. — Akkor is annyit fizetnek, ha nem én olvasom fel a felolvasást? — Akkor kevesebbet. Na, hát akkor személyesen kell felolvasni, nincs mentség. Akármilyen következményekkel is járjon a dolog. Ha másoknak szabad dadogni, miért volna éppen nekem tilos? Én is éppen olyan pontosan fizetek adót, mint a többiek, (illetve ugyanannyi bennem is lelkesedés.) Utóvégre nem lehet az ablakon kiszórni a pénzt. Mindjárt az ablakra néztem. Szegény ablak, az utóbbi időben meglehetősen kevés pénzt szórtam ki rajta. — Á, mit! -— gondolja iaz ember egyes világosnak hitt pillanataiban, holott ezek a lehető legsötétebb pillanatok, — kimegyek és beleolvasok nekik valamit, akinek nem tetszik, úgyse szólhat közbe. Ezekután elszántam lekeféltem a ruhámat és bementem a rádióba felolvasni. Az első meglepetés mindjárt útközben ért. A körutakon és utcákon meglepően nagy volt a forgalom. Megjegyzem, nem volt ünnepnap, egyszerű hétköznap volt, borús, esőre hajló idő, semmiféle idegen államfő érkezésére nem vártak és mégis mindenki az utcákon mászkált. Hihetetlen! Özvegy asszonyokat láttam, elgyötört aggokat, akik alig tudtak lépegetni; fiatal anyák a gyermekeiket is elhozták magukkal; komoly, meglett férfiak abbahagyták legfontosabb dolgaikat és kivonultak az utcákra, nehogy valahogy véletlenül is olyan helyiségben tartózkodjanak, ahol rádiókészülék is van. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy valakit is otthon hagytak volna, hogy az' én felolvasásomat meghallgassa. A rádió épületében a portás elém állt. — Hová tetszik menni? — Itt egy felolvasás lesz — mondtam neki könnyedén. — Micsoda felolvasás? Hát fogalma se volt róla, hogy én fogok itt felolvasni! Igyekezett olyan közömbösen rám nézni, amennyire csak módjában állott. Azt mondta, még korán van, üljek le a folyosón egy székre, ha ragaszkodom ahhoz, hogy itt várakozzam. (Nem, majd én is kimegyek az utcára sétálni, mint a többiek.) Közben megnéztem egy felolvasó szobát. A kipárnázott falakról mindjárt eszembe jutott, hogy pontosan ilyen helyiségekbe zárják az ön- és közveszélyes őrülteket. Rögtön kimentem a folyosóra sétálni. Éppen a túloldalon sétálgattam, amikor a nevemet kiáltották és úgy kellett a mikrofon elé futnom, nehogy lekéssek a saját felolvasásomról. Lihegve olvasni kezdtem. Ekkor már olyan érzésem volt, hogy a saját kivégzésemre jöttem el. Rámcsukták légmentesen az ajtót és most megindítják a gázt. Humánus kivégzés lesz, mig beáll a halál, lehet beszélni. Lázasan olvasni kezdtem, hogy minél előbb kieresszenek innen. Úristen, csak a kézirat fogyjon el előbb és ne a levegő. Mindjárt sejtettem, hogy egy ilyen felolvasás után máris mehetek valami megle-75
