Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
poén olcsó magaslati helyre, az idegeimet rendbe hozatni. A nemzetközi vásárok alkalmával szokásos rádióüzeneteket mindig igen mulatságosnak találtam. Vannak emberek, akik még fizetnek azért, hogy a mikrofonba belebeszélhessenek a többieknek, akik esetleg otthon röhögnek rajtuk. És még hozzá bemondják -a teljes nevüket és a címüket is, amikor azt üzenik, hogy: — Halló, itt Gyuszi Deszél, Kovácsi Gyuszi, Tótszentpilisalsóvárról. (Ne tessék olyan közel állni.) Mama, hallod a hangomat?...... Most beszélj vissza, ha tudsz...... A vásár nagyon szép...... sok tokajit ittunk...... sokat gondolunk rátok, kár, hogy nem vagytok itt.......rádiópuszi az éther hullámain át mindazoknak, akiket illet utánvéttel megyünk haza...... Gyuszi...... Olga...... Sári...... Az utolsó nevet már úgy hallja az ember, mint egy segélykiáltást. Érdekes, hogy a rengeteg rádióüzenet között egyetlenegy nem akadt, amely igy szólt volna: — Nem vagyok a nemzetközi vásárom, tokajit nem iszom, tele vagyok pénzzel, haza se megyek és senkire se gondolok. Irma. fulladj meg. Most utólag ezektől az emberektől bocsánatot kell kérni. Ezek mertek! Ezek kimentek és fizettek is azért, hogy merjenek. Most viszont ők hallgatják, hogy én merek-e, akinek még fizetnek is. Ilyenkor jön rá az ember, hogy milyen jellemtelen. Csak addig szidja a rádió programmját, amig azt nem mondják neki: — Na, gyere, édes fiam. és most te is olvass fel nekünk valamit. Nem volt a rádióban rossz programm sohasem! Múltkor is volt egy humoros felolvasás. Ahogy igy utólag visszagondolok rá, el kell ismernem, hogy elsőrangú volt a maga nemében. Nem tudom, nem jobb lenne-e azt felolvasni újra. Ami egyszer bevált, az beválik mégegyszer, azt már ismeri a közönség. A mikrofon jelenléte idegesit, — ez tény, — de ezen könnyen lehet segíteni. Van egy javaslatom. Javaslom, hogy mindenkinek tegyék lehetővé, hogy felolvasson. Legyenek minél gyakrabban felolvasások. Mindenki olvasson fel, de mikrofon nélkül. így a felolvasó se izgatott és a hallgatók is örülni fognak. A felolvasások ideje alatt pedig egy másik teremből cigányzenét lehetne közvetíteni, — esetleg viaszlemezekről — ennek aztán megvan az az előnye is, hogy ugyanazt többször egymásután is le lehet játszani. Viszont a felolvasásokért járó pénzt halálpontosan küldjék el mindenkinek. Tekintettel arra, hogy ez az én ötletem, elvárom, hogy az első pénzküldeményt én kapom. ★ Maria Sack: LYDIA APJA. „Nem ismeri Laxdalt? A norvég festészet jövendő csillagát! Utolsó képét egy amerikai gyűjtő megvette, mielőtt a festék teljesen megszáradt volna rajta. Ha a modern művészet érdekli, Laxdalt feltétlenül meg kell ismernie. Különben is régi jó barátom.“ így kerültem Laxdalhoz. Ötvenes éveiben jár, kis pocakot eresztett már, s haján látszik, a kopaszodást sokáig nem titkolhatja. Semmiképen sem olyan, mint ahogy mi a norvég típust elképzeljük, s nagyon korrekt angol szövet öltönyében a testet öltött bohém művész ideált sem alkotta. Egyedül főzési szenvedélye volt azonos sok művészével, s igy nem tágított, hogy kávénkat ő készítse el, noha jelen volt tizenöt esztendős igen csinos lánykája. Felesége épp távol volt, hármasban ültünk együtt, s mint a festő körökben szokásos, mi is hamarosan csak pénzről, tiszteletdijakról, adóról és kollegákról beszélgettünk. A kislány szótlanul ült köztünk, csak mikor barátságosan rámosolyogtam, fordult udvariasan hozzám: „Először van Norvégiában, vagy többször járt már minálunk?“ Hibátlan, tökéletes kiejtésű németsége meglepett, s ezt nem is titkoltam el. Megpróbálta a dicséretet elhárítani magától. „Oh. hiszen voltam Németországban.“ Már ez a röpke mondat is megmutatta, úgy beszélt németül, mint egy ott született, nemcsak hibátlanul, de természetesen is. Csodálkozva tekintettem rá: „Hogy lehet utazás alatt ily tökéletesen megtanulni egy idegen nyelvet?“ Félbeszakított. „Nemcsak utaztam. Sokáig éltem Németországban, az első apámmal. Nem tudta, hogy örökbe fogadott gyerek vagyok?“ Laxdal meghallotta az utolsó szavakat. „Az örökbe fogadott gyermekek a legjobbak. Ezeket vesszük magunkhoz, mert szeretjük őket és örökre megtartani kívánjuk. ‘ Ritkán láttam boldogabb arcot, mint ahogy a lánya rátekintett. De ez nem volt minden. Valami megmagyarázhatatlan keringett a levegőben, s ha Laxdalhoz jöttem, mert a „norvég festészet uj csillagát" akartam megismerni, úgy ettől a pillanatból kezdve a mostohaapa érdekelt. Mikor néhány nap múlva „Blom“-nál találkoztunk, a régi, meghitt müvészétteremben, hol már Ibsen törzsvendég volt. mindjárt Lydia után érdeklődtem. Laxdal szeme
