Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
dolhat ilyet? Müveit ember volt a vőlegényem, akinek most már igazi nevét sem tudom s a modora előkelő...... — Nem modorról s általában öltözködésbeli külkecsről van szó ezúttal, Krisztinka. hanem azt mondja meg nekem, micsoda gazságot követett el az a briganti? — Kérem, kérem, — méltatlankodott a leány. — Nem briganti az, csak azt hiszem, meg talált szorulni keveset...... — Egyszóval kölcsön kért az édesapjától. Mennyit kért kölcsön? Krisztinka lesütötte a szemét: — Tizenhárom pengőt...... Azóta nem jelentkezett...... Hát apa azt mondta, jöjjek be a szerkesztőségbe s beszéljek okosan a fejével. Mert mondta egyszer, hogy itt dolgozik minden este hattól-nyolcig. (Még ezt is tudta, a lókötő!) Krisztinka fel-felszipogott még: — Mi hittünk neki, mert mindig elegáns volt. Én bejöttem most s itt ért életem legnagyobb szerencsétlensége...... Szerkesztő ur persze följelenti most...... — Szó sincs róla! ...... Lenne azonban egy súlyos kikötésem...... Remegve pillantott rám a leány. Én folytattam: — Lenne egy súlyos kikötésem...... Tüstént kinyomozzák annak az alaknak a tartózkodási helyét, aki üde jópipa alapjában véve s megmondja a fiatalúrnak, azt üzenem neki: vagy feleségül veszi magát, de minél hamarabb, vagy baj lesz! Krisztinka hálásan ragadta meg a kezemet: — Ki sem mondhatom, mennyire köszönöm a jóságát, szerkesztő urnák...... Ugy-e, hogy vőlegényem meggondolatlan fővel, súlyos kárt okozott szerkesztő ur irói renoméjának? — Téved, kislány, — feleltem most már enyhültebb hangon. — írói renomé sohasem volt nálunk, miután Magyarországon csak fikciókból tartják fenn magukat a különböző foglalkozási ágak...... Isten vele, Krisztinka! Felállt, kezét nyújtotta s csaknem esenqve szólt: — Még egy nagy kérésem lenne a szerkesztő úrhoz...... — No, mi az? — Tessék eljönni násznagynak a lakodalmunkra! — A legnagyobb készéggel, fiam! Másodszor is kezet nyújtott kedvesen. köszönt s lecsillapulva távozott. Pillanatig utánanéztem, aztán az asztalhoz ültem viszsza. Alulról feldongtak a nagy nyomdaigépek s zakatolásuk olyan volt a falakon keresztül, mint nyáron a cséplőgépek bugása a kertek alól. S szivem mélyéig megilletődtem: mert mintha falumban lettem volna megint, ahol tizennégy esztendő óta nem jártam. De akkor sóhajtottam egyet, s kalapom után nyúltam, mert félkilenc körül járt az idő. Reményik Sándor: A LEGSZEBB SZÓ. Testvér, testvérem: ez a legszebb szó a vi- Ha jól nem tudtam volna régesrég, (lágon. Most megtanulhattam a betegágyon. Testvér, testvérem: Ez a legszebb szó a világon. Ahogy kitágul ősi jelentése És túlnő lassan véren és családon — De visszatér mint gazdag bujdosó, Lélekkel hintve meg S szentelve meg, mi vérszerint való. Testvér, testvérem: Ez a legszebb szó a világon. Mikor igy szólhatok valakihez, S nem a lapos, hűvös szóval: barátom — Az nekem békességem s boldogságom. Testvér, testvérem: Ez á legszebb szó a világon. Harmat a réten, Illat a virágon, Barackvirágszin sejtelem a tájon, Hogy fakadt még rügy minden száraz ágon. Testvériség: Nincs szebb szó a világon. A szabadság s az egyenlőség álma Elbukott sodró időn, ezer gáton, A bebizonyult Lehetetlenségen S a vérrel mocskolt, őrült akaráson. A forradalom örökségeképen A Háromságból lobogó fehéren Egyedül a testvériség maradt, Omló világok romjai alatt. Testvériség: Nincs szebb szó a világon. S én hinni, hinni vágyom. Én minden széllel szemben hinni vágyom: Ez az egy álom nem csalóka álom. Rend-társ, polgártárs, elvtárs, honfitárs: Eltűnnek egyszer mind e szólamok És elvesznek a mélyben. Parttalan semmiségben. S egy szó zeng majd csak a világ fölött, örök üdvözlégyképen: Testvér, testvérem. — 71
