Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
— Sorolja fel közülök egynek-kettőnek a címét! A leány felsorolta erre nyolc-tíz saját könyvemet...... Hát mégis csak velem henceg az az istentelen alak! S folytatta, rebbent hangocskáján: — És mindig hozott nekünk a könyvekből. Meg a rokonoknak és ismerősöknek is....... — Körülbelül mennyit osztott ki összesen? — érdeklődtem feszült figyelemmel. A kedves vendég igy válaszolt: — Az utolsó félesztendő alatt elosztott vagy kétszáz könyvet. Mindbe beírta a nevét annak, akinek ajándékozta s mindnek tudta a tartalmát, hát hittünk neki. Azt mondta, olyan játszva ir, hogy észre sem veszi, hát apa, meg mama nagyon tisztelte. Gazfickó lehet mindenesetre, azt már láttam. Másfelől jólesett és meghatott, hogy oly széles arányok között terjeszti szakadatlanul a könyveimet s ezért a rokonszenves tulajdonságáért szerettem volna a szivemre ölelni. Annyit tudtam már körülbelül, amennyi az előzmények ismeretéhez volt szükséges. Azt kérdeztem akkor a kislánytól: — Mi az édesapja, fiam? — Házgondnok, — mondta némi vonakodás után. (Szóval: házmester. Utóvégre mindenki olyan foglalkozást üz, amilyenbe belecsöppentette a Gondviselés). De mert a kislány igen-igen el talált szontyolodni, gondoltam, megvigasztalom keveset: — S magát hogy hívják, fiam? Mert a bemutatkozásnál nem jegyeztem meg a keresztnevét...... — Krisztinkának, — válaszolt halkan. Sóhajtottam egy mélyet: — Hát most arra lennék kiváncsi csak. minő körülmények között ismerkedett meg névazonos vetélytársammal, a maga jövendőbelijével? Hátha tudnék segíteni magán1 — Azt hiszem, nem fog visszajönni többet. — pityergett föl újból a leány s szeméhez szorította a zsebkendőjét. — Ma délután már a lakásán is kerestem...... Hiába! — De Krisztinka, uralkodjék magán, — szóltam résztvevő szívvel. — ígérem, hogy segítségére leszek csélcsap vőlegénye viszszaszerzésében. Tehát: mikor találkozott vele először? Rám emelte könnytől-ázott arcát: — Nyárvége felé járt akkor az idő, szerkesztő un lehet úgy féléve. Vasárnap délelőtt volt, mi a Bástya-sétányon korzóztunk egy barátnőmmel, mikor megláttuk őt. Olyan elegáns volt, hogy még ma is szivemet szorongatja a meghatottság, ha rágondolok. Nikkelfociantvus volt a sétapálcája, a nadrágja kivasalt, kamásniban jött, a haja ki volt sütve s nagyon sok idegen szót tudott. A barátainak meg úgy köszönt: “szeavasz!” A legműveltebb emberek közé tartozott...... — A tárgyra, a tárgyra, Krisztinka! Szóval összeismerkedtek...... — Igenis, szerkesztő ur, — sóhajtott egy szivfájditót. — Alighogy bemutatkozott, mindjárt igy szólt: “Nevem prima csengésű az irodalomban s hiszem, hogy erről önök is meg vannak győződve, hölgyeim......” (Ilyen pökhendi hencegést vinni végbe az én nevem alatt: kicsit mégis sok!) Krisztinka egy lélegzetre beszélt tovább: — Barátnőm átszellemülten leste minden szavát, mert könyvet olvasott már tőle, én azonban nem ismertem még, mint alkotóművészt. De másnap már hozott egy könyvet s minden héten újabb könyvet kaptam tőle. Ezekből a könyvekből megismertem a lelkületét, mely igen szimpatikus volt nekem. Mert azt el kell ismerni, hogy soha nem volt tolakodó: mindig finoman viselkedett. Karácsony előtt megkérte a kezemet s szüleim nagy örömmel adták reánk az áldásukat. A baj az volt, szerkesztő ur, hogy mindenkinek eldicsekedtünk a nagy szerencsénkkel...... Itt újból sirdogálni kezdett Krisztinka s zsebkendőjébe temette az arcát. Megsajnáltam: — No, semmi az, fiam! Majd helyreütjük a dolgot...... Ez annál inkább kötelességem, mert igazság szerint az én nevemben kérte meg magát feleségül...... Nos, mi történt aztán? Szipogva kezdte a leány: — Egy hét óta elmaradt a házunktól...... Nem folytatta azonban mintha valami nyomós ok miatt meggondolta volna magát s nem akart volna elárulni többet. Faggatni próbáltam: — S miért maradt el, fiam? Krisztinka a száját kezdte harapdálni. Sajnáltam, szivemből sajnáltam, hogy kellemetlen pillanatokat szereztem neki, de most már tudni akartam mindent a pernahajderről, aki albérletbe vette ki — s csak úgy a saját szakállára! — nevemet és foglalkozásomat. — Legyen hozzám bizalommal, fiam! — igyekeztem megnyugtatni a takaros ifin hajadont. — Hátha segítségére lehetnék valamiben. De kérem, ne sírjon megint! Mert a kisasszony újból a zsebkendője után nyult. Am erőt vett magán valahogy s igy kezdte, mély zavarral kíizködve: — Istenem, ha becsapott is a foglalkozásával, mégis csak a vőlegényem...... — Persze, hogy a vőlegénve! ......Nos. mit müveit hát az a széltoló? Erőszakoskodott talán? A leány álmelkodva nézett reám: — Az Istenért, szerkesztő ur, hogy gon-70
