Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
Komáromi János: KÉSÖESTI VENDÉG. Valamelyik estén, úgy nyolc óra tájban, egyedül üldögéltem szerkesztőségi szobámban. A napimunkának körülbelül utána voltam s arra gondoltam, hogy hazafelé indulok el. De azért úgy maradtam még egy-két jóleső pillanatra s aközben távoli szülőhazámba szálltam el gondolatban. Alattam megállás nélkül dongtak a nyomdai gépek s ez az örök altatódal magamat is elanda - litott. Hirtelen úgy éreztem magamat, hogv odahaza járok megint a falumban, háborúra készülődő julius van, magam alig töltöttem be huszonharmadik esztendőmet s j falu kertjei alól a Setéth Miklós tekintetes ur cséplőgépei búgnak felém. Megyek végig a falu nagyutcáján, csordultig-telt szívvel, mert tudtam, hogy a tekintetes ur portája kapujában a kisasszony-leánya vár reám...... Úgy maradtam hát keveset, tenyerembe bocsátott fejjel s megremegtem a régi emlékekre. Aztán föl akartam állni egy fölszakadt sóhajjal, amikor...... Amikor nyilt az ajtó s fiatal leány lépett be a szobámba. Látszott rajta első pillanatra, hogy izgalomban van. Takaros teremtés volt s nem igen léphette még át a huszonegyedik évét. Közömbösen pillantottam föl reá, hisz a szerkesztőségben minden estén túlontúl sok a látogató. Ez a leány azonban, mint hamarosan kitűnt, szokatlan látogató volt kissé. Röpke zavarral kezdte: — Bocsánatot kérek, de N.N. urat keresem S a nevemet mondta. Fölálltam: — Én vagyok az, akit keres, fiam. Hirtelen nagyot nyilt a szeme s ugyanakkor mintha még mélyebb zavarba esett volna. Alig tudta kimondani: — Bocsánatot kérek, de én N.N. urat keresem...... — Én vagyok az, — feleltem ugyanazon a hangon. Itt már bizonytalan csönd tolakodott kettőnk közé. A leány mintha küzködött volna magával s ahogy megszólalt ismét, a hangja remegett: — Bocsánatot kérek, de én N.N, iró urat keresem...... — Én vagyok az, — feleltem harmadszor is, ezúttal idegesen már. A leány, akinek szemét feltűnően hosszú pillák árnyékolták, abban a pillanatban tördelni kezdte a két kezét, mint akit a legkínosabb meglepetés ért, ugyanakkor szeméhez kapta összegyűrt zsebkendőjét s keserves sirásra fakadt. És nem tudott kizokogni egyebet ennél az egy szónál. amelyet kétségbeesve ismételgetett maga elé: — Istenem...... Istenem...... Láttam nyomban, hogy itt valami súlyos félreértés forog fenn, amilyen száz és száz előfordul az életben s különösen manapság. Hogy lecsillapítsam keveset, hellyel kínáltam meg s különben is gyöngeség fog el, valahányszor gyerek vagy asszony sir előttem. — Parancsoljon helyet, kérem...... Alighanem összetévesztett valakivel. Leült engedelmesen, még mindig a zsebkendőjébe szipogatva. S annyit mondott a könnyein át: — Nem tévedek. Én N.N. iró urat keresem! Tehetetlen voltam ezzel a makacssággal szemben. Ahogy elkönnyezgetett volna még egy sort, rám emelte csillogó szemeit s igy kezdte, el-elcsukló hangon: — Csakhogy akit én keresek, az magasabb termetű, a hajaszine fekete és igenigen elegáns fiatalember...... — Akkor mégsem én leszek, — válaszoltam igen komolyra vált hangon — miután ennek a három föltételnek én mindenben az ellenkezője vagyok, fiam. — De őneki is ugyanaz a neve és ő is iró! — toppantott türelmetlenül az ismeretlen kisasszony. És csak 'ekkor jutott eszébe szegénykének, hogy bemutatkozzék. Azt mondtam neki: — Tudomásom szerint a magyar fő- és .székvárosban csak egyetlenegy olyan ember fordul elő, akivel közös nevet viselek, az a névrokonom azonban kocsifényezö. Különben olyan egyre megy! S legyintettem. De a leány minden erejével tiltakozott: — Nem, kérem, nem kocsifényező! Mert igen müveit és igen elegáns minden mozdulata...... — Abban az esetben, — kiáltottam föl lelkesen — föltétlenül fodrászsegédnek kell lennie, lévén hazánkban a fodrászsegédek a külcsín- és művelődés úttörő bajnokai! Elhallgattunk keveset. Magam azon andalogva el, micsoda mákvirág lehet a kérdéses fodrászlegény (mert az lehetett csak!), a leányzó viszont amiatt esett apátiába, hogy mi lesz most már a tervezett házassággal? Mert százat tettem volna egy ellen, hogy alighanem vőlegényféle már az ebadta. A leány rezzentett föl. Rám emelte szomorú szemét s mintha újból a remény egy utolsó szalmaszálába kapaszkodott volna bele: — De mégis iró, kérem! — Hogy-rogy? — néztem rá megütődve. Egyhangon beszélt tovább a leány, ám annál határozottabban! — Mert sok könyvei vannak, kérem. 49
