Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
gyan Jenő úrtól, hogy: “Ugye biztos, hogy friss ma a marhafelsál?” — holott bizonyosak voltak, abban, hogy a Méhes-ben mindig minden friss és kiváló. Mindenesetre a törzsvendégek között nem volt egyetlen olyan tapintatlan ember sem, mint ama nyugállományú tábornok, aki egykoron idevetődvén a háznak büszkeségét, a “szálkamentes balatoni pontyot” rendelte meg s aztán megkérdezte, fölényesen és kihívóan Jenő úrtól: “S mondja, főur, mi lesz, ha a szálkamentes pontyban egyetlen szálkát is találok?” Mire Jenő ur biztonságának tudatában határozottan és udvariasan válaszolt: “Ki méltóztatik köpni, méltóságos uram!” Kilenc óra körül a helyzet már teljesen kitisztázódott. Az asztalon az italok mellett ételek gőze párolgóit, s némelyek kezében boszorkányos ügyességgel villogtak a kések és a villák, akárcsak a vivómérkőzéseken, vagy párbajokon villannak a pengék. A termet megtöltötte már a finoman, lágyan lengő füstfátyol, mely a már táplálkozottak cigarettáiból, szivarjaiból szállt fel a levegőbe, mintegy titkos áldozat gyanánt. A beszélgetés halkan duruzsolt, hisz mindenkinek megvolt a társa, kivel bizonyos dolgokat közölni óhajtott. I- dőnkint felcsattant egy-egy erősebb hang, amikor valaki az egész társaságnak akart valamit a tudomására hozni. Később, úgy tiz óra felé már kisebb viták és szócsaták is keletkeztek, melyek azonban korántsem lehettek komoly összetűzések, csak afféle fűszerét, ízesítőjét jelentették a beszélgetésnek. Jenő ur, aki a kétszárnyu ajtónál állt a vendégek szemevillanásából megérezte, és megértette, hogy mikor s miként kell az üres üvegeket vagy éppen poharakat váltani, illetve kicserélni, s bajusza alatt bujkáló mosollyal figyelte ezt a neki oly kedves muzsikát, melynek egy kicsit beavatottja volt. Úgy morajlott, zsongott Jenő ur körül a beszéd, mint a tenger, melynek egy-egy szófoszlánya, mondat töredéke úgy verődött Jenő ur füléhez, mint a tengernek a parthoz csapódó hulláma. A söntésben italosabb legények már danászni kezdtek, éppen ezért Jenő ur becsukta a közbülső ajtókat, hogy a profán muzsika ne zavarja meg a törzsvendégeket. A kerthelyiségben viszont Ödön látta el az inspekciót, ami annál is inkább könnyű volt, mert a megjelent s elbuvó szerelmes párok a lugasban nem a bor izét kóstolgatták, hanem a csókot. — Véleményem szerint a jövő világa Afrika lesz, — hallatszott Kopcsák tanár ur tudós magyarázata. —Kérlek, a férfidivat terén még nem következett el a nagy és gyökeres, mondhatnék forradalmi reform! — igyekezett valakit Szeder ur meggyőzni. — Meggyőződésem, hogy az idén a polgári dalárda elnyeri a Királydijat — vélte eltökélten Császár ur, aki egyébként lelkes és alapitó elnöke volt a város egyik legnevezetesebb kultúrintézményének, a Polgári Dalkörnek, mely már több Ízben kísérelte meg a Királyéi jnak elnyerését, és minden reménye megvolt arra, hogy egyszer majd meg is nyeri azt. (Császár János lelke dalból volt szőve, hurok feszültek benne, s különböző érzékenységű sípok, melyek pengni s zengni kezdtek bizonyos hangulatok és érzelmek hatására, így hát alapjában véve művészember volt, akinek a köz igényeit a legmagasabb fokon kielégítő polgári szellemű csemegekereskedései nem is üzletek voltak, hanem bizonyos értelemben vett, nagyrahivatott müintézetek, melyekben előzékeny, fehérköpenyes urhölgyek és urak késznek mutatkoztak arra is, hogy udvarias formák között kielégítsék a nagyérdemű közönség vásárló kedvét.) Szakáll doktor maga elé nézett, s dünnyögte: — Majd a Tibi fiam ... — S tudod, akkor felemeltem a puskát, és rádupláztam! — Ezt természetesen Gömöry Arnold ejtette ki, s két kezével mutatta is, hogyan fogta a puskát, s miként duplázott rá a célra, mely éppúgy lehetett magasan repülő fogoly, mint a szántásból előfutó nyúl. — Itt sejtem valahol az avar sírokat, az avar temetőt — jelentette ki Ekecs Tamás. Ekkor lépett be Jenő ur ismét a kétszárnyu ajtón, csendesen odahajolt Kopcsák tanár ur füléhez, és súgott valamit. Kopcsák tanár ur homloka ráncba szaladt, majd késével finoman megkocogtatta az előtte álló pohara':, melyben a somlai bornak és a szódának vegyüléke sárgállott halványan s mintegy jelt adva: az urak szives figyelmét kéri, mert fontos közölni valója van. A beszélgetés fonala elszakadt, mindenki elhallgatott, holott Császár János már a hangját stimmolta, mert az estnek ezen órájában halkan, de annál több szívvel énekelgetni kezdett. Minden szem Kopcsák tanár ur felé fordult, aki kissé zavarba is jött, s elmosolyodott. — Urak, kérlek, — mondta kissé ügyetlenül — csak azt kívánom közölni veletek, hogy Jenő jelentése szerint megérkezett Harmath Kázmér, a szerkesztő ... — Okosan tette, — mondta a muzeum igazgató, ki szívből szerette a társaság Benjáminját, a fiatal lapszerkesztőt és lírai költőt. — De... — révedt el a tanár ur egy pillanatra, mintha a legmegfelelőbb kifejezést kereste volna -— nem egyedül jött, hanem hozott magával valakit. Akit természetesen örömmel üdvözlünk mindnyájan, hiszen városunk nevezetes szülöttje. Marczali Hanna a jeles szinmüvésznő ma este érkezett városunkba, és Harmath barátunk, ki mint tudjátok, lelkes kalauza a szép nemnek, a művésznőt engedelmetekkel magával hozta ... — Éljen! — harsant ki az öröm Császár Jánosból, s vele zajongtak a többiek is. Egyszeriben felugráltak az asztaltól, némelyek zavartan verték le kabátjukról a kenyérmorzsákat, végigsimitották hajukat, megpederték bajszukat, igazgatták nyakkendőjüket, s az 40
