Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
nem volt olyan egyszerű probléma eldönteni, hogy milyen legyen a kabát fazonja s milyen a hosszúsága? Hogy illeszkedik harmonikusan a kabáthoz a nadrág, melynek bőségét ugyancsak nem lehetett könnyen s elhamarkodottan eldönteni. Egy-egy ruha sokszor két hónapig is készült, sokszoros próbával, álló nagytükör előtt, mikor is Szeder ur fel s alá járkált, bizonyos meghatározott mozdulatokat tett, szinte szerepszerüen, miként a színészek, hogy lássa: nincsen-e valamilyen tökéletlensége a ruhának? Szüdi mester, kinek ősei is szabók voltak, s egyik ükapja a helybéli céhnek volt nagynevű mestere, s kinek birtokában volt a céh-láda is (mely azóta a városi muzeum féltett kincse), mindig pompás és minden követelményt kielégítő munkát végzett. Szeder ur esetében ez már csak azért sem volt könnyű, mert a vármegyei főtisztviselő vékony, sovány, poszka, alacsony, girhes emberke volt, szokatlanul hosszú karokkal -— s bizony nehéz volt, szinte már egyfajta művészi átköltés a ruha révén Szeder urat afféle mutatós városi egyéniséggé varázsolni. Szüdi urnák azonban ez mindig sikerült, és Szeder ur ezért hálás volt. Minden évszakra megvolt a ruhája — a hozzávaló nyakkendővel, kalappal, cipővel, kamáslival, felöltővel, nagykabáttal, bundával természetesen. Csokornyakkendőt viselt mindig, s egyutal vékony, hajlékony sétapálcával indult el hazulról, szépen berendezett legénylakásából, melynek fődiszét nemcsak értékes festmények, hanem gonddal kiválasztott bujamintás keleti szőnyegek adták meg. Többször végigsétált a korzón, mely a várfel járattól a vármegyeházig terjedt, s hol ilyenkor maturandus diákok kóvályogtak, mindig viháncoló prepák után. Majd elindult a Méhes felé, melynek tizenkét év óta volt törzsvendége. Mikor a Völgyikut-utra ért, mely a városból kifelé a Méhes felé vitt, összetalálkozott Császár Jánossal, a Császár-féle csemegeboltok tulajdonosával, aki kissé szuszogva vitte hatalmas és terjedelmes testét. Hisz, ami azt illeti, azt a száztizenhét kilót nem volt könnyű vinni, még olyan hatalmas csontozaton sem, mint amilyen Császár Jánosnak volt. Bár ő egyáltalán nem érezte hatalmas testét tehernek, sőt kissé büszke is volt rá, hogy ilyen hatalmas és terjedelmes emberré nőtt az egykor hosszú, cingár jogász gyerek. Persze, elébb abba kellett hagynia a jogászkodást, és át kellett vennie — húsz évvel ezelőtt — apjának jól bevezetett és nagyszerűen jövedelmező kereskedelmi intézményeit, családot kellett alapítania, — feleségül vevén a szép, kékszemü Rihanyi Borbálát — akit a kegyes sors három szép gyermekkel áldott meg, s eközben nőtt meg a tekintélye nemcsak erkölcsiekben, hanem testiekben is. — Hogy vagy Bélám! — szuszogta Császár ur, miközben kezet rázott barátjával. — Tavasziasan! Fiatalosan! — kérkedett gyorsan és büszkén a fürge kis Szeder, ki minden szavát élénk gesztusokkal kisérte, s ezúttal szavaiból valamiféle dicsekvés érzett ki, melynek alapját végeredményben ő maga se tudta volna megmagyarázni. — Persze, — méltányolta Császár ur e könnyed, csevegő modorban közölt mondanivalót — aki fiatal, az örökké fiatal! Meglehetősen ostoba válasz volt ez, de Császár úrtól nem igen tellett ki több, mert nem igen töprengett a dolgok felett. Nem akarta kitéríteni a világot, s az embereket útjukból, mindent elfogadott késznek, kereknek, igaznak, egyszerűnek, természetesnek. — Azt hiszem, ma lesz szalontüdő gombóccal ■— vélte később kissé elgondolkodva, halkan és romantikusan, mint a szerelmes férfiak mondják ki ideáljuk nevét. Mert életének lényegét és értelmét éppen az önfeledt táplálkozások adták meg. őszintén tudott örülni minden Íznek és illatnak. Ha még egyszer újra kezdhetné életét, bizonyára szakácsmüvész lenne, aki azonban nemcsak alkot, hanem le is jegyzi tapasztalatait az utókor számára. Művész volt — a maga módján — az étkezésnek, és eme tudományát oly nagyra értékelte, mint Kopcsák tanár ur a földrajz tudománya körüli buzgolkodást. Nem volt olyan étel, melyet valamikor meg ne kóstolt volna, és ifjabb korában, — mikor még virgoncabb volt, alig valamivel száz kiló felett — képes volt elutazni más vidékre, városba, hogy személyesen győződjék meg ama szóbeszéd hitelességéről, mely szerint a celldömölki restiben különleges módszerek szerint készül az Újházi tyukieves, vagy a fehévári Zöld Békában uj recept szerint készítik el a szüzsültet. Sőt, bizonyos falusi főzőasszonyok tudományát is igénybe vette egyes alkalmakkor, mikor is házi ünnepséget rendezett a család tiszteletére, meghiván oda barátait, elsősorban a Méhes asztaltársaságot is. Végül is azonban a Méhesbe helyezte minden bizalmát, mert hosszú évek kísérletezései, és nem utolsó sorban Jenő ur rábeszélő képessége meggyőzték arról, hogy itt pontosan megtalálja azon izeknek, illatoknak és aromáknak összességét, melyeket egyébként csak nagyobb utazások árán, országszerte lelhetne meg. Ilyenkor már a Méhes-ben szokott lenni Szakáll doktor, a városi állatorvos, aki egész nap fárasztó utakat tett a városi fiakkeron a környékbeli majorságokban, majd a vágóhídon tevékenykedett, lebélyegezvén a frissen vágott állatok húsát, miután meggyőződött arról, hogy semmiféle veszedelmes nyavalyával nincsenek megverve. Csendesen pipázgatott s újságot olvasott. A vágóhidról nem is ment haza, hanem beült ide, s időnként mélyet sóhajtott. Talán, mert ilyenkor érezte igazán a rosszul sikerült házasságának súlyát, talán azért, mert a reumás szaggatás megint elővette (ismét le kell utaznia Hévízre, hogy rendbe hozza a felbuggyanó kénes, 38
