Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
és látja: még mozdul. Még néz. Még mondani akar valamit. Aztán egyszer csak nem mozdul többet, nem néz, mondani se akar... soha többet nem akar mondani semmit. Valami megáll. Megáll. Ennyi. — Gondoltál már arra, milyen lenne, ha a nap egyszer csak megállana az égen? Megállana és nem mozdulna többet. Minden megállana: a patak, a szél, a fü növése, az ember lába, minden. A madár a levegőben. A hal a vízben. Amit az ember gondol és minden. Milyen lenne? Úgy elgondolkoztam ezen néha: semmivel sem lenne több, mint amikor egy ember meghal. Valaki. Nem is egy ember, csak úgy: egy ember. Valaki. Aki hozzád tartozik. Aki minden. Aki a mindennél is több. Én azt hiszem, ez olyan egy kicsit, mint amikor a világnak vége van. — Várj. Nem ezt akartam. Miről is? Persze, a szélről akartam beszélni. Hallod? Nem, nem ez. Ezek a bükkök. Itt nincsenek nyirfák, ugye? Nincsenek, persze. A nyirfák, azok sírnak a szélben. Egészen másképpen, mint a többi fa. Sírnak. Akkor hallottam őket először, mikor megástam anyádnak a sirt. — Ástál már sirt, egyedül, az erdők között, valakinek akit szerettél? Nem, persze. Hogyan is ástál volna. Ne adja Isten, soha ne adja, hogy megtudd, mi az. Az ember kiméri: négy lépés hosszában, két lépés széltiben. Ennyi egy ember. Mindegy, hogy ki az, miféle ember. Öreg, fiatal. Kedves, vagy gonosz. Mindegy az. Négy lépés hosszában, kettő széltiben. Ennyi marad az emberből, ha meghalt. — Aztán az ásó. Ahogy benyomod a hóba, a havon át a földbe. Csúszik, megakad. Csúszik, megakad. Dobod a földet, a föld fekete. A hó fehér. Dobod a feketét a fehérre és egyre több lesz a fekete, egyre több. — Akkor, sírtak a nyirfák először. Akkor hallottam először, hogy milyen más hangjuk van a szélben, mint akármiféle fának. Sírtak, És én ástam a gödröt, ott a tó fölött, szemben a házzal, ástam, ástam és egyre mélyebb lett a gödör. Csak ástam, ástam. Mint ahogy ás az ember. Kertet, pityókát, mit tudom én. Kutat. Ahogy ás az ember és csak ás, ás és nem gondol semmit. — Aztán elkészült a gödör. Mély volt, fekete. Kimásztam belőle, álltam a szélén. És akkor egyszerre az eszembe jutott: ebbe fog feküdni. Most már örökkön örökkétig. Ebben. Nem az ágyban, nem a fenyves moháján, nem a nyirfák alatt a fűben, nem a tó partján a virágok között. Nem. Soha többé. Soha. Csak mindig itt, ebben a fekete lyukban. Ebben. — Ez a legborzasztóbb, tudod, ha erre gondol az ember. De hagyjuk. Ez csak az én dolgom, nem tartozik reád. Ott hagytam el a nyírfáknál, ugye? Hogy sírtak... — Volt fentebb, a pláj alatt, egy juharfa. Szép, egyenes juharfa. Abból csináltam koporsót anyádnak. — Levágtam. Felhasitottam. Szépen hasadt. Szép fa volt. Két egész napig készült a koporsó. Te akkor már nem voltál a házban. Levittelek a pakurár anyjához, hogy viseljék gondodat. — Aztán betettem a koporsóba. Szépen belefektettem. Fenyőbojtot tettem alája, sokat. Hogy puhán feküdjék. Egyedül voltam. Esteledett is. Fehér volt minden és szürke. Hideg. Hideg volt nagyon. — Fogtam a koporsót, vállamra vettem, kivittem. Nehéz volt. A fa is nyers... meg aztán tudod-e, milyen nehéz valakit kivinni úgy a házból...? Koporsóban...? Mindegy. Kivittem. Nehezen sikerült a gödörbe leereszteni. Aztán lapátot fogtam és kezdtem behányni a földet. _ Tudod milyen az? Dubb, dubb... zuppan a föld a ko-Károlyi István: A mohácsi vész sólyma(részlet a „TURÁNI ÁTOK" cimü eposz 5. énekéből) Hallod-e a Dráván A kopácsolások......? Palánkot vernek ott A naszádos ácsok. Buda látszik ide És pihen a sereg...... De a homokóra Csak fogy. Egyre pereg. Lajos királyt a gond Békében nem hagyja...... Fejében zsong annak Kicsinye meg nagyja. Van-e bizodalom......? Vagy öli a bánat A bus jövő miatt, Mit fátyolban láthat......? A kétkedés tépi Bölcselkedő eszét...... Szerencsének látná Végét vagy kezdetét...... Hej! — hogyha láthatná! Ha türelme lenne...... Sorsában a végzet Tán nem lenne benne. Ifjú Lajos király! Okosabb lenne tán Bevárni mig beér Mohácsra Frangepán. Csak félnapos az ut...... Sok ez halál ellen......? Nem várod be sajnos...... Kisért a rossz szellem. Te is sátorodban — Mint elődöd, Béla — Búsulod az estét S arcod borús — méla. Az álmod ébrenlét...... A párnád álmatlan...... S felsóhajt a szived Olykor akaratlan. lm bebocsátást kér Sebtiben előre...... Nemes mén-paripád Szolgálója — őre. Szomorún jelenti, Hogy kimúlt a pára E fordulós napon Éppen éjszakára. 41
