Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
Kincset érő ménnek Sohasem lesz párja...... Kering már a halsors...... Lajos szive látja. Évei sorára tán Keresztet vésett? S üldözi a rossz sors Azért, amért vétett? Mit a pápa küldött Sok ezer dukátot...... Annyi temérdeket, Mit már régen látott...... Biz nem fordította Seregre — hadára. Kiadta nagy könnyen Egy sólyommadárra. Csodálja most SOLYMÁR Röptét a madárnak. Ravasz, okos állat Ilyet még nem láttak. Nyílként vág az égbe, Mint kő zug le földre Hiába menekül Akármi előle. Karmán a varázslat, A fekete ármány...... A nemzet jövője Száll majd ott a szárnyán. Hallod-e ott délen A ló-dobogások......? Elhallgattak immár A kopácsolások. лч\ч\чч\чч\\ч\ччч\\ч Az egészségről és az igazságról. Amikor betegség környékez, igen nagy erővel és akarattal egyideig még ur maradhatsz a nyavalya fölött. Az elején. Mikor még csak lopakodik körülötted a végzet. Méregeti erődet, mint küzdő az ellenfelét. Ha ilyenkor nagyon odafigyelsz, nagyon erős vagy, igazi rendet tartasz lelkedben, dolgaidban, — az egészség: igazság — talán te maradsz a párharc kezdeti idejében erősebb. Egészségesnek maradni annyi, mint tiszteségesnek és igazságosnak maradni! Márai Sándor. porsón. Dubb, dubb. És arra gondolsz, hogy őreá dobod a földet. A fagyott fekete földet. Öreá. Dubb, dubb. Dubb. Mintha... lépések volnának. Lépések. Valaki... mind messzebbre megyen. Mind messzebbre. Dubb, dubb. Mind több föld, több. sűrűbb föld, fekete föld van közöttetek. Közted és közte. Mind több. Dubb, dubb. Dubb, dubb. Mind több. Izzadtság csurog az arcodon végig és mégis vacog a fogad. Reszket kezedben a lapát nyele. Dubb, dubb. A legrettenetesebb hang, ami van a világon. Nem tudod elfelejteni soha. Dubb, dubb. Nő a fekete föld, kisebbedik a gödör és valaki mind messzebb megyen, mind messzebb. Aztán már csak a lépéseit hallod: dubb, dubb, dubb. Ahogy a fagyott föld dong a lapát nyomán. — Szürkület volt és sehol egy ember. Hó és mozdulatlan fák. És a ház, fekete ablakaival, nyitott ajtajával, tátott szájjal,mint a halott ember. A halott ház... — Ott értek a csendőrök a sirnál. Tóderik vezette őket. “Te ölted meg az ilisorai korcsmárost?” “Én.” Mit mondhattam volna mást, ott a sir előtt, amit akkor fejeztem be éppen. “Mit csinálsz itt?” kérdezték a csendőrök. “Nem látjátok?” “Valakid meghalt?” kérdezték megint. Tóderik csak állt és nézett. Köztünk volt a sir. Rámutattam, Tóderikre. “Ez a gyilkos” mondtam, “az ő lánya fekszik itten. Őt akaszszátok föl. Engem már nem érdemes. Engem már megölt ez az ember.” Azzal bementem a házba. A csendőrök utánam jöttek, megkötöztek. Hagytam. Hagytam hogy elvigyenek magukkal. — Éjszaka megszöktem. Nem volt nehéz. Semmi sem nehéz, ha az ember már mindenen túl van. Csak akarat kell a dolgokhoz, más semmi. Megszöktem. És hajnalra fölgyujtottam a malmot, Tóderikét. Azt a bizonyos malmot. — Hogy miért tettem? Ezt nehéz volna megmondani. Mért öltem meg a vendéglőst? Miért? Az ember élete tele van miértekkel. Megtettem, mert meg kellett tennem. Mert nem tehettem egyebet. — Felgyújtottam a malmot. Tóderiket kerestem, de nem volt ott. Tüzet tettem a födél alá. Úgy égett, mint a szalma, az a malom. — Már virradt, mikor a házhoz fölérkeztem. Virradt. Az ajtó be volt téve. Az ajtó előtt megláttam a baltát. Fölvettem és elindultam vele a tó partjára, ahol olyan szép egyenes fiatal nyírfák állottak. Akkor ácsoltam meg a keresztet. Azt a keresztet, amire emlékezel te is. — Hogy miért? Tudod, nekem az Istennel nem sok dolgom van. ő végzi a magáét, ahogyan akarja és én is a magamét, ahogyan tudom. Éppen hogy néha keresztezzük egymás útját. Ő elém rak valamit és én megbotlom abban. Ennyi az egész. Aztán tovább megyünk. Nem sok dolgom van nekem az Istennel. Ha én hangya vagyok, akkor ő a medve, aki néha, csak úgy unalmában talán, odalök valamit az utamba. Fatörzset, vagy kődarabot és én nem mehetek tovább, amerre menni akartam. Ennyi van közöttünk. Hogy mégis keresztet ácsoltam akkor, az valami más volt. Egészen más. — Tudod milyen az, mikor az ember jónak gondolja a világot? Jónak. Szépnek. Az ember még fiatal és azt hiszi, hogy a világ azért van, mert szép és mert jó benne élni. És hogy minden jó: az emberek, a tavasz, az erdő, a szél, minden, minden. És hogy ez az egész arra való, hogy nézzed és érezzed azt, amit az ember akkor érez, ha valami szépet lát, vagy valami jóra gondol. Hát igy volt ez velünk is. Velem és anyáddal. így volt. — Ismered ugye, úgy nyár elején a hajnalokat? Mikor még friss a zöld és a levegő csupa illat. Amikor a virágok még mind külön-külön hozzák a színeket és a szagokat. Va. 42
