Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
Az okosságról és a bölcseségröl. Az okos emberek mindig fárasztottak, kimerítettek. Társaságukban úgy éreztem magam, mint valami rosszhiszemü-vizsgán. Ö- rökké figyelnem kellett, mert ök is figyeltek engem, összehúzott szempillák alól, mint a vadász a vadat, — vájjon helyesen felelek-e okos megjegyzéseikre, elég okos vagyok-e ahhoz, hogy ök, az okosak szóba álljanak velem? Nem, az okosak mindig fárasztottak. S nem is tudtam meg tőlük soha, semmi lényegeset. Többnyire csak azt magyarázták meg, miért nem jó valami: az élet, egy ember müve, a tavasz, vagy az ősz? De azt, hogy az élet jó is, a halál természetes, az ember nem egészen reménytelen. Nem mondták soha: — mert okosak voltak. Az okosság nem bölcseség. Az okosság készség, — idegrendszerbeli és értelmi fürgeség. A bölcseség az igazság, a megnyugvás, az elnézés, a tárgyilagosság és a beleegyezés. Az okos emberek soha nem bölcsek, túl izgatottak ehhez, mintegy állandóan megrészegednek okosságuktól; — de a bölcsek mindig okosak is s ugyanakkor többek ezeknél, mert — nem akarnak bizonyítani semmit. Az okosak társaságát keresd. Az okosakkal lehet beszélni. A bölcsekkel lehet hallgatni! Márai Sándor. Tanító: — Peti, sorolj fel öt állatot, amik Afrikában élnek. Peti: — Három oroszlán és két zsiráf. ben? Ott is, feleltem. Aztán babráltam a tűzzel. Ő felkelt és odajött hozzám. A keze forró volt, sütött, ahogy megfogta a kezemet. Bocsáss meg, mondta és újra sirni kezdett — nem tudtam biztosan, hogy ki vagy. Bocsáss meg, Gavril. És sirt. — Igen, igy van ez, látod. A legnagyobb baj az, hogy sohasem tudjuk egymásról biztosan, ki kicsoda. Az emberek összejönnek, összetársulnak, széjjelmennek, kavarognak és soha sem tudják biztosan, hogy ki az, aki mellettük van. Ki az? Igen, ez a legnagyobb baj, látod, a világon. Csak néha tudják meg egymásról az igazat. Néha. És csak akkor, ha már késő.-— Hallod a szelet? A fenyők. Azok mindenhol egyformán búgnak... — Hallod, amit mondok? — Hallom — felelte halkan az asszony. Uj fát tett a tűzre. A láng bevilágította a szobát. Az aszszony szeme csillogott hátul a sötétben, mint a macskáé. Az ember újra hallgatózott. — A szelek — mondta — tudod, a szelek. Azóta, valahányszor hallom őket, mindég eszembe jut. Az az éjszaka. így búgtak a Dealu Róson is a fenyők. Hallod? Ha...! Éppen igy. A fenyők mindenütt egyformán búgnak. Csak a bükkök mások. Az egyik igy, a másik úgy. Ahányféle fa, annyiféle hangja van. A nyirfák, azok úgy sírnak. Éppen, mintha sírnának. Ezt sokáig nem tudtam. Amikor, anyádat eltemettem, akkor hallottam meg először, hogy sírnak a nyirfák. — A doktor, akit a hátamon hoztam át a Dorna völgyéből a hóban, azt mondta, hogy gyulladás van a tüdejében. Nem tudom. Lehet, hogy igaza volt. Nem tudom. Az összes juhaimat odaígértem neki. A házat. Mindent. Amim csak volt, mindent. A rajtam levő ruhát is. Mondtam, hogy semmi sem kell nekem a világból, semmi, csak ő. Elena, az anyád. — A doktor vonogatta a vállát, felirt valamit egy papírra és kérte, hogy vigyem vissza a völgybe, mert dolga van. Nem kellettek neki a juhaim, a házam, semmi sem kellett neki, csak egy kevés pénz. És Elena másnap meghalt. — Tudod, ez valahogy igy van: ha nagyon nagy bajban vagy, ha nagyon nagy szükséged van arra, hogy valaki segítsen rajtad, akkor az embereknek mindég más dolguk van. Hiába mondod, hogy neked nem kell egyéb a világból, csak ez. Hiába ígérsz oda mindent a segítségért: nem kell az embereknek a minden. Senkinek sem kell az a minden, amit cserébe felkínálsz azért az egyért. Csak egy egészen kevés valami kell és más dolguk van. A doktornak sem kellett semmi, sem a juhaim, sem a házam. Csak egy kevés kis pénz és hogy vigyem vissza a völgybe. Nem akart ott maradni semmiért a világon. Dolga van — azt mondta. És anyád másnap meghalt. — Nem mondom én, hogy gazember volt a doktor, mert nem volt az. Olyan volt, mint minden ember, aki abból él, hogy tud valamit, amit mások nem tudnak. Nem mondom, hogy rossz ember volt. A bocskorkészitő sem rossz azért, amért magának jobb bocskort készít, mint neked. De lehet, hogy a doktor felesége nem halt volna meg. Mégsem mondom, hogy gazember volt a doktor, amért elment és hagyta meghalni Elenát. Nem mondom azt. De... de ha egy medve rátámadna az erdőn arra a doktorra és én messziről látnám, nem szaladnék oda. Csak kiáltanék neki, hogy ezt, vagy azt tegye. És tovább mennék. Mint ahogy ő tovább tudott menni, akkor. Pedig tudta, hogy a halál ott áll már a házunk küszöbén. — De nem szabad erről sokat beszélni. Jobb, ha nem beszél az ember róla. Meghalt. Mi van ezen beszélni való? Az ember ott ül mellette és látja. És nem tud segíteni. Csak ül 40
