Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-07-01 / 7-8. szám

akarta megfizetni s igy inkább a lányát adta oda pénz helyett. A lánynak ígértek ezt, meg azt. Milyen a lány? Elhiszi. Tetszik neki. A vendéglős bolondjára járt, szökdösött, ahogy akarta. Én nem szökdöstem. Hát igy volt.

— Aztán a vendéglős se szökdösött már többet, amikor megkapta. Nem. Úgy bánt vele, mint valami cseléddel. Verte. A vendéglős, a sár.gaképü Jákobuc, az a vánnyadt, az a semmi. Verte Elenát, az anyádat. Verte.

— Tudod, én is megvertem egyszer. Mindjárt a harmadik napon, hogy feljött velem oda a nyírfákhoz. Hogy miért? Istenem. Mondtam neki, hogy friss vizet hozzon a puliszkához, mert állott vízzel nem jó. Nem akart hozni. Szájait. Hát megvertem. Ahogy egy gyereket megver az ember. Megvertem, na. De az más volt. Én vertem meg, őt. Én megtehettem, nem tudom, érted-e ezt. Én megtehettem és ezt ő is tudta. De Jákobucnak nem volt jussa hozzá, hogy verje. Mert semmi ember volt Jákobuc és csak a pénziért ment hozzá, nem azért, mert ember. Ezt tudnia kellett volna a vendéglősnek, de nem tudta. És verte Elenát, az anyádat. Nem egyszer, egy valamiért, nem. Naponta. Nem megverte: verte. Olyan ember volt ez a Jákobuc, rossz, semmi ember.

— Aznap megint nekiállt, igy mesélte Elena, az anyád. Ostorral, bent a korcsmában, mindenki előtt. Pénzért vettelek — kiáltott reá — pénzért vettelek és azt csinálok veled, amit akarok! És verte. Ostorral.

— Elfutott. Fölkapta a gyereket és szaladt vele. Egyenesen az apjához, Tóderikhez, a malomba. Ilisorától a malom félnapi járás. Jól futott, hamar odaért. Ment az apjához. Hát persze. Hova ment volna?

— De Tóderik félt a vendéglőstől. Féltette a malmát tőle, a házát, a vagyonát. Bezárta az ajtót a leány előtt. Takarodj vissza! — kiáltott reá —- takarodj vissza az uradhoz!

—- Mit tehetett anyád7 Havazott, futt a szél, sötét is volt már., éjszaka. Egy-szál ruhában ő is, egy-szál ruhában a gyermek. Átázva, szélben, havazásban, éjszaka. Mit tehetett? Feljött hozzám, a házba.

— Sokáig jöhetett, fölfele a hegyen. Mert sötét volt és futt nagyon a szél. Verte, sűrűn verte a havat. Sokáig jöhetett, fázhatott, tudom. Nehéz útja lehetett, tudom. Nehéz útja, föl hozzám, azon az éjszakán. Vissza a házhoz, ahonnan úgy jött el. Nehéz. Ahogyan ismerem: éretted jött, nem saját magáért. A gyerekért csak, éretted. Büszke asszony volt Elena, az anyád. Nehéz útja lehetett a malomtól föl a házig, hozzám.

— Én nem szólottám neki erről. És semmiről sem, ami történt. Nem is kérdeztem semmit. Ő elmondta, én meghallgattam. Aztán levetkőzött és lefeküdt az ágyba. Én megraktam a tüzet, jól. Vastag hasábokat raktam reá, bükkfát. Aztán kimentem. És azon az éjszakán megöltem Jákobucot, a vendéglőst. Lent, Ilisorán.

— Nehéz dolog volna elmondani mindent, ahogy történt. Nehéz és nem is érdemes. Tudod te azt, hogy milyen könnyen hal meg egy ember? Milyen kevés kell ahhoz? Nem tudod, mindegy. Sok mindent megbántam már az életben, amit tettem. De ezt az egyet soha. Mert rossz-szemű ember volt az ilisorai vendéglős, az a Jákobuc. Rosszarcu ember. Meg kellett halnia. Verte anyádat.

_ Hát igy. Reggel volt már, mikor visszatértem a házhoz. Anyád az ágyban volt még. Vörös volt az arca, égett, mint a tűz. Pedig hideg volt a házban. Mikor beléptem, fölült. Köhögött. Hol voltál? — kérdezte. Sehol. Csak nézett és nem szólt többet. Fényes volt a szeme és nagy. Egészen nagy. Levertem a lábamról a havat és tüzet gyújtottam. Lent is olyan nagy hó van? — kérdezte — lent is, az ilisorai völgy-A kísértésről.

Mindig, mikor megérkezik és szól hozzád a kisértés, mely barátságot, szenvedélyt, bizalmasságot, kötést igér, tudjad: — az

anyag, melyből az ilyen kötés készül, romlandó, mert emberi anyag. Ami ma eskü, — holnap nyűg, ami ma szenvedély és vágy

— holnap érthetetlen és torz emlék, ami ma hűség.

— holnap szomorú kötelesség. Hasztalan mosolyog, igér, reménykedik a kisértés. Hasztalan él halálig szivedbem a vágy, teljesen és bizalommal megosztani az élet magányát valakivel. Nincs mód erre, — mert ember vagy. Mindig tudjad ezt!

Márai Sándor.

A stewardess a repülőgépen (letekintve, monoton hangon jelent): Légnyomás: hétszáznegy ven.

Gyorsaság: négyszáztizenöt Magasság: négyezer

méter. Különleges megjegyzés: a repülőgép Ián goi. (A lángok felcsapnak a pilótafükéből. Az utasok ejtőernyőkkel kiugrálnak.)

Udvarias utas: (lebegve ejtőernyőjén, a szép szőkéhez, aki mellette zuhan): Hová olyan sietve, kisasszony?

A szép szőke: Nincs ejtőernyőm. Ott felejtettem a repülőtér bárjában, (kacéran előhúzza tükrét és a ajakruzsát).

Udvarias utas (kibújik ejtőernyője szíjaiból): Kérem vegye az enyémet. "Nekem igazán nincs rá szükségem. (Odanyujtja a szép szőkének az ejtőernyőt és mialatt zuhan, kiveszi noteszát és bejegyzi a szőke telefonszámát, amit az odakiált neki.)

39