Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-07-01 / 7-8. szám

Bulgária. Kommunista szemináriumban a tanár egyik tanítványnak ezt a kérdést teszi fel:

— Tegyük fel, hogy előttünk áll Sztálin és Eisenhower. Önnél egy töltött pisztoly van. Melyiket lőné le kettőjük közül?

.— Melyikre lőne ön? — hangzik az ellenkérdés.

— Természetesen Eisenhowerre.

— Hát akkor már én nem választhatok.

* *

Egy magyar iskolában a tanfelügyelő vizsgáztatja a tanulókat:

— Ki a te apád? — kérdi az egyiktől.

.— Szeretett vezetőnk, Sztálin elvtárs, — hangzik a felelet.

— Nagyon jól van. És ki a te anyád?

— A hatalmas és legyőzhetetlen Szovjetunió.

— Nagyon jó. És mi szeretnél lenni?

— Teljes árva! — hangzik mély meggyőződéssel.

х*хххчч%*чччхчхччччч>

Andrássy és Munkácsy.

Gróf Andrássy Gyulát külügyminiszter korában Munkácsy Mihályhoz meleg barátság fűzte. Egyszer egy főúri társaságban valaki álmélkodását fejezte ki azon, hogy Andrássy olyan bizalmas Munkácsyval.

Andrássy az álmélkodó főurhoz fordulva azt kérdezte:

— Ugyan kérlek, ki volt Rafael festő korában külügyminiszter?

— Honnan tudjam én azt? — felelt meghökkenve a jeles ur.

— No lám! Hanem azt még te is tudod, hogy ki volt Rafael, aki szintén

akkor élt.

Э8

napja éltem ott egyedül, a tó fölötti házban, öt hónapja. Tudod, milyen sok az...? Mindegy. így ültem, mint most. A szél behozta a hó szagát. Hallottam zúgni a hegyet s hallottam a ló vizét is, ahogy nyugtalanul forgolódott, mint a nagybeteg ember. Hallottam a ház reccsenéseit, mint ahogy egy idegen ellenséget hall az ember. Igen, nagyon egyedül voltam.

— Emlékszem, a sarokban egy disznóhólyag fityegett alá a gerendáról. Valahogy ott maradt. Tavaszról még. Nehány szem törökbuzát tettünk belé s úgy akasztotta föl száradni anyád. Neked készült, hogy játszhass vele. Hát ott maradt. A szél verte. Oda-oda verte a gerendához és úgy zörögtek benne a törökbuzaszemek, mintha egerek játszadoztak volna. Roppant, zörrent. Roppant, zörrent. Folyton, folyton. Ma is hallom. Éppen ilyen idő volt, mint most. Jött a tél.

— Ültem a tűznél. Réső volt? Rorán? Nem tudom. Egyszer csak nyílott az ajtó és bejött anyád.

— Bejött. Megállt. Olyan volt, mintha nem is ő lett volna. Hanem, mondjuk, az emléke. Igen, az emléke. Tudod, ahogy az ember ott ül a tűz mellett és hallgatja a szelet a Dealu Rós fenyőin tülkölni és elgondolkozik arról, ami volt. Ami szép volt. Nem tudom, ismered-e azt, mikor az emberügy elgondolkozik valakiről. Aki... aki már csak olyan, mint ami volt. Volt. És az embernek úgy az eszébe jut: itt állt, itt ült, itt hevert. Itt ezt mondta, ott azt. It: nevetett. Itt... de mindegy, nem ez a fontos. Az ember ül a tűznél és valakire gondol, aki volt. Látja. Ahogy jön-megy. Leül. Nevet. Eszik. Énekel. Ahogy bejön az ajtón...

— Igen, próbáld elképzelni: a Dealu Róson zugnak a fenyők. Éjszaka van. Csúnya, csúnya éjszaka. Az ember gondol... és akkor csak nyilik egyszer az ajtó és belép. Belép. Megáll. És csak áll. Nem úgy, mint aki nagy útról jött, bundásan, nagykendővel, nem. Csak úgy. Egyszál ruhában. Ahogyan az ember otthon tesz-vesz. Rimegy s bejön. Úgy. Csak úgy. És megáll. Karján a gyermek. És az ember ül a tűznél, ül és néz... néz és néz... és zug a szél, süvít a gerendák közt, hószaga van és a Dealu Róson búgnak a fenyők.

— Az első, amit megláttam, az volt, hogy a ruhájáról csöpögött a viz. Furcsa volt. Csöpögött. Nagy szürke cseppek hulltak a padlóra. Gyűltek. Meggyűltek. Tócsa lett belőlük. Ez a csöpögés, ez volt az első, amit igazán megláttam belőle. Nem abból, aki volt, akire gondoltam... nem. Abból, aki van. És aki eljött.

—- Te vagy, Elena? — kérdeztem.

— Én — felelte. És csöpögött ruhájáról a viz, ázott szaga volt. És ebből tudtam igazán, hogy ő az s nem álmodom.

— Nem keltem föl a tüztől és ő nem jött közelebb. Csak állt, karjában tartott téged és a ruhájáról csöpögött a viz.

4— Maradhatok?

— Maradhatsz.

— Ennyi volt. Egy ideig még állt ott egy helyben és én néztem a tócsát a padlón, ahogy a bocskoráról leolvadt a hó és a ruhájáról csöpögött a viz. Aztán az ágyhoz ment. Letette a gyereket, azt hiszem, betakarta a pokróccal. Nem tudom, mert nem néztem oda. De azt hiszem, betakarta. Betakart. Téged. Az anyád. Elena. Aki visszajött azon az éccakán, azon a szörnyűséges vad éccakán visszajött az ilisorai vendéglőstől és bejött a házba, amit együtt építettünk volt valamikor.- Betakart téged, aztán odajött a tűzhöz és leült mellém a padra. Ült, ült. Fát tettem a tűzre, sok fát, hogy hamar száradjon meg rajta a ruha. ő csak ült. Aztán csak sírni kezdett, arcát a kezébe fogta és sirt, sirt, sirt.

— így volt. Azon az éccakán aztán megtudtam mindent. Tóderik, az öreg, pénzt vett kölcsön a vendéglőstől. Nem