Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-07-01 / 7-8. szám

faragtál, a pad, az ágy, amin... Minden. A polcok, az edények, a küszöb. A gerendák repedése, a pókhálók, az a sok megszokott apró jel, ami van egy ilyen házban s ami addig éppen meleggé tette a házat, otthonná, azzal, hogy ott volt... Nem tudom, megérted-e, amit mondani akarok. A ház egyszerre hideg lesz. Olyan hideg, mintha nem is lakott volna ember soha benne. Mintha nem is lehetne lakni benne, olyan hideg. Szinte hallja az ember matatni a kísérteteket. Motozni a gerendák lelkében. Valahogy olyan az, mintha ellenség lenne az ilyen házban, idegen ellenség, rossz. Igen: rossz. Rossz és félelmetes az ilyen ház, amelyik üres. Amelyik nem úgy üres, hogy nincs benne semmi, hanem úgy üres, hogy volt valami benne... érted? És egyszerre csak nincsen. Nincsen. Nem tudom, érted-e ezt, de igy van. Az ember szeretné felgyújtani az ilyen házat és üvölteni a tüze mellett, mint a farkas.

— Nem tudom, érted-e ezt. De mindegy. Anyád elment, feleségül ment, ahogy mondani szokták, az ilisorai vendéglőshöz, Jákobuchoz.

A sarokban reccsent az ágy. Az asszony halkan felnyögött. Az ember, ott a tűznél figyelte a hangokat. De már nem hallott egyebet, csak a szelet, ahogy a padlást rázta s bükkös nehéz vergődését odakint. Legyintett, aztán odatartotta kezét a tűzhöz.

— Semmi ember volt ez a Jákobuc. Semmi ember. Göthös, sárgaképü, semmi. De pénze volt annyi, amennyit csak egy vendéglős össze tud lopni egy olyan faluban, amilyen Ilisora volt. Ahova hetivásárkor begyült a fél havas.

— Göthös, nyámvadt, semmi ember. Sárgaképü. Egész nap a vendéglőben szökdösött, hajlongott és söpörte be a pénzt. Ha nekem adták volna a világot... tudod? A világot. Minden falut és minden völgyet. Akkor sem. Akkor sem kellett volna a mestersége. D? nem ezt akartam mondani.

— Nagy mellénnyel járt Tóderik akkoriban. Az őrlőinek sorra mesélte, hogy mekkora szerencsét tett a leánya. Elena, az anyád. Egyéb dolga sincs, csak egész nap számolja a pénzt, így dicsekedett. Egész nap számolja a pénzt. Az emberek elhitték és tátották a szájukat. Hirét vitték, hogy mekkora szerencsét csinált anyád. Hát igen. Nagy szerencsét, bizonyos.

Keserűen felkacagott. Tenyerével a térdére csapott, felállt, nyújtózott. Ropogtak a csontjai. Az ablakhoz ment, megállt előtte. Az asszony mozdulatlanul feküdt az ágyon.

Állt az ablaknál és nézte az éjszakát. Valahol egy fa csikorgóit. Az égen, bomlottan loholó felhők között olykorolykor elővillant egy csillag. A tisztás fehér volt. Valahol fenyők suhogtak.

Egy idő múlva visszament a kályha mellé és leült. Megpiszkálta a tüzet. Hangja valamivel keményebb volt, amikor megszólalt megint.-— Tudod, azt hiszem, azért fogott el ma jobban az emlékezés, mert éppen ilyen éjszaka volt, mint ez a mai. Ilyen. Szél zugatta a Dealu Róson a fenyőket. Búgtak. Tudod milyen az? Persze, hogy tudod. Mintha hosszú, nagy csontkürtbe fújna valaki. Az ember úgy érzi, mintha egymaga lenne a világon. Ül a tűznél, igy mint most és a Dealu Róson búgnak a fenyők. Csikorgnak a fák, nyögnek. Nem is a fák, nem. Már nem a fák. Minden. A föld. A tó, a patakok. A világ nyög olyankor s a szél, tudod, nekifeszül a háznak. Az ember érzi, ahogy erőlködik. Süvít fent a padláson, mintha boszorkányok kergetőznének, lobog a tűz, nyöszörögnek a gerendák, minden kis hasiték sziszeg, fütyöl... és az ember ül a tűz mellett, egyedül.

— így ültem akkor is, mint most. így éppen. A szél keresztül fújt a házon, mert nem törődtem már vele. öt hó-Vasfüggöny mögötti humor:

Egy magyar váratlanul elhagyja Budapestet. Nemsokára rá levelezőlapot kap tőle pesti barátja a következő szöveggel:

„Sok üdvözlettel a szabad Moszkvából."

Majd nemsokára újra jön egy képeslap:

„Sok üdvözlettel a szabad Varsóból."

Legközelebb:

„Sok üdvözlettel a szabad Prágából."

Végül a következő lapot kapja a barát:

„Sok üdvözlettel Párizsból a szabad Sándortól."

* *

— Hallotta, hogy betörtek a belügyminisztérium ba?

— Igazán? És fontos papírokat loptak el?

— Igen. A választások

végeredményét...... a jövő

évről.

* *

A Chopin-ünnepi játékokra Erzsébet belga anyakirályné elutazott Varsóba. Ott állandó kísérője volt Iwaszkiewicz, költő és iró, a rezsim hü kiszolgálója. Mikor egy templomot látogattak meg Varsóban, az anyakirályné óvatosan megkérdezte tőle:

— Mondja csak, Iwaszkiewicz, ön nem katolikus?

— Természetesen, katolikus vagyok a hitemben, de nem a praxisban.

— És megenged mégegy kérdést, Iwaszkiewicz?

— Hát hogyne, Madame.

— Ön jelenleg nem kommunista?

— Igen, Madame. Kommunista vagyok a praxisban, de nem a hitemben.

* *

37