Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-07-01 / 7-8. szám

A képzelöeröröl. A franciák szerint igazi fantáziája annak van csak, aki látni tudja a valóságot. Ez a képesség ritka. Az emberek azt hiszik, hogy a fantázia egyértelmű vala­milyen soha nem létezett tünemény megálmodásával. De soha nem létezett tü­neményeknek nincs kezük, nincs lábuk, olyanok, mint a griffek s aminek nincs köze a valósághoz, az unal­mas és gyerekes. Az igazi képzelőerő a valóságból építi fel az újat, a csodála­tosat, a meglepőt. Látni a valóságot sokkal megle­pőbb és íantázia-dusabb vállalkozás, mint felhőkből építeni a valóság első fu­­valmára szétömlő álomvá­rakat. Tanulj meg igazán látni egy épkézláb embert s meg kell tudnod, — hogy meglepőbb csodálatosabb, mint a mítoszok szárnyas hősei! Márai Sándor. Amott kerekedik... Amott kerekedik Egy fekete felhő, Abban tollászkodik Egy fekete holló. Várj meg, holló, várj meg. Hadd izenjek tőled, Apámnak, anyámnak, Jegybeli mátkámnak. Könnyen megösmerhetd Ennek háza táját: Piros rózsák lepik Aranyalma-fáját. Gyémánt az ablakja, Üveg az ajtaja, Magának kék szeme, Arany színű haja! Ha kérdik, hol vagyok? Mondd meg, hogy rab va- A török udvarban, (gyök Talpig vasban vagyok. sirt. Látod, mondta az apja, fél tőled, azért nem felel. Félsz tőlem? — kérdeztem — félsz? Erre sem felelt, csak sirt, sirt — Leakasztottam a szegről a kalapomat, fejemre tettem. A tarisznyámat is, a botomat is. Emlékszem minden mozdu­latra, amit akkor tettem. Mintha ma lett volna csak. Az ap­jára rá se néztem. Neki mondtam csak: Elena, mondtam, ide hallgass. Fölmegyek a juhokhoz, holnap térek csak vissza. Addig gondolkozz. Ha menni akarsz, eridj. Holnapig van időd. Gondolkozz jól, Elena. Azzal elmentem. —- Emlékszem jól, a balta ott feküdt a küszöb mellett, még megfogtam és félre tettem onnan. Aztán mentem, föl a hegyen. A nyírfák között. Azok között a nyírfák között, tudod. — Mit mondjak? Az ember ilyenkor megy és megy és megy. És mind csak ugyanarra az egyre gondol, mind csak ugyanarra az egyre. Akárhova néz, nem lát semmit. Csak mind ugyanazt mondja az ember magában, mind ugyanazt. És megy és megy. Megáll, leül. Tüzet gyújt. Eszik, iszik, fel­kel, megint megy. Az ember nem tudja, hogy mit is tett az elébb s mért is kelt föl s hova is akar menni. Mit mondjak? Valahogy megáll a világ az ember körül. Megáll. Telik az idő, halad a nap, a hold, a csillagok s mégis mintha minden állana. Az ember megy, megy és megy. Amig visszaérkezik oda, ahonnan elindult. — Másnap délutánra értem vissza. Nem mentem mind­járt a házhoz, megálltam fönt a nyírfák között. Mintha valami dolgom lenne ott, mintha néznék valamit, úgy. És közben a házat lestem. — Ott állt és nem mozdult körülötte semmi. Éreztem, valahogy egyszerre egészen tisztán éreztem, hogy üres. Hogy egészen üres. És tudtam, hogy azt éreztem addig is, amig le­fele jöttem a hegyről. Ezt a hideget, ezt a rosszat. Hogy üres. — Nem lehet, mondottam magamnak, hiszen szerelemből jött utánam, nem erőszakkal hoztam. Hiszen ő akarta a házat itt fönt, a tónál, a nyírfák között, ahol először... szóval pró­báltam elhitetni magammal, az eszemmel, hogy nem igaz, amit érzek, nem lehet igaz. Nem lehet, a ház nem lehet üres. És mégis. Tudtam, hogy az. Látszott a házon. Nem tudom megmondani hogyan és min, de látszott. — Lementem. Azt hiszem, nagyon lassan mentem le a dombon. Néha megálltam és hallgatóztam. Valami kis zajt akartam hallani, valami kis zajt, a házból. Mindegy, hogy mit. Valami kis zajt, hogy él a ház. De nem volt zaj. Nem is lehetett. Hiszen már akkor tudtam, hogy üres. — Az ajtó nem volt betámasztva. Úgy volt csak, félig oehajtva, mintha éppen akkor surrant volna valaki be... vag.v ki. Beléptem. Szögre akasztottam a kalapot, a tarisznyát, sa­rokba támasztottam a botot. Csak azután néztem körül. És a ház üres volt. Üres. Elhallgatott. Nehány percig maga elé bámult. A kályhá­ban hamvadni kezdett a tűz, sötétség ereszkedett a szobára. A padláson fütyölt a szél. Sivitó, árva hangjától megvacogott a ház. Fáért nyúlt, megkotorta a zsarátnokot. Nehány hasábor a parázsra lökött. Pattogva kapott életre a láng. A kályhaaj­tót nyitva hagyta. Sárga fény táncolt a szoba falain. Sóhajtott és lehajtott fejjel belebámult a tüzbe. —- l'udod, milyen az, amikor egy ház üres? Félelmetes az. Az ember áll benne és érzi, hogy a ház nem él. Nem él. Halott. Üres. — A falak hidegek és... hiányzik róluk valami. A dolgok ott vannak mind, de... nincs értelmük. Feleslegesek. Idegenek, Igen, ez az: idegenek. Minden idegen: az asztal, amit magad 36

Next

/
Thumbnails
Contents