Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-07-01 / 7-8. szám

ott marad a nyoma, örökre ott marad. Hát ilyen volt ez a szó is.

— Aztán egy nap le is ment az apjához. Vette a gyereket és lement. Nem szóltam ellene, minek. Hadd menjen, ha kedve van.

— Estére jött vissza. És egyébről sem beszélt, mint a malomról s az emberekről, akiket ott látott. Hogy ezt mondták. Azt mondták. Mind a gyereket dicsérték. Ilyen a szeme, ilyen a keze, ilyen az arca. A haja, minden. Butaság volt, tudtam azt, mert hiszen még semmi sem látszott rajtad akkor, olyan voltál, mint ez itt ni, mint minden kisgyerek, amelyik pólyás. De hát az emberek, hiába. Phü, phü, csak meg ne igézzelek. Tudod te, hogy megy az efféle. Köpködnek és szerencsét kívánnak. Egyik azt mondja, hogy szakasztott az anyja, másik, hogy a nagyanyja volt ilyen, meg mit tudom én. És köpködnek hozzá és beszélnek mindenfélét és mást gondolnak, mint amit beszélnek. Pedig senki se kéri őket, hogy hazudjanak. Mégis. Mulatság ez nekik, vagy mi. Hiába, ilyenek az emberek.

—• Hát mondom, ezzel jött haza. És még valamivel. Hogy az apja nem haragszik rá. Nem. Béhivta a házba, megkínálta mézzel, le is ültette. Hát igy.

— Ettől kezdve sűrűn járt le a malomhoz. És mindég hozott valami ajándékot onnan. Hol ezt, hol azt. Hol az apjától, hol mástól. S hogy mit mondottak a gyerekre megint. Aztán egy napon följött az apja hozzánk, a házhoz. Tóderik.

— Tóderik. Te már nem ismerhetted őt úgy, ahogy én ismertem. Annak a gőgös Tóderiknek, aki volt. A molnár Tóderiknak. Aki számára nem is volt ember az ember, csak ha malma volt, vagy egyebe. Ami pénzt hozott, sok pénzt. Csak a pénzt becsülte ez a Tóderik, az embert nem.

— Mondom, följött hozzánk, a házhoz. Följött, megnézte a házat. Legyintett, ahogy ő szokott. Ilyenbe még a pakuráromat se bujtatnám — mondotta. Miért mondta ezt? Bizonyára tudta, hogy miér.t. Nem szólhattam semmit, hiszen nálunk volt, vendég volt. Hallgattam, de... belül nehéz volt. Mert tudtam, hogy nincsen igaza. Szép volt az a ház, ott a tó partján.

— Bejött, leült. Mindent megnézett, mindenre legyintett s mondott valamit. A sajt nem volt elég zsíros neki, a túró keserű, az ordát rosszul gyúrták ki. Mindenre tudott valamit. Aztán a végén kiküldte a leányát a szobából: eridj ki Elena, mondotta, beszédem van az uraddal.-— Anyád kiment s ketten maradtunk. Tudtam, hogy valami rosszat fog mondani s elkészültem reá. De mégsem arra, amit mondott. Mert ezt mondta, szórólszóra ezt. Még a hangját is hallom, ahogy mondotta akkor: Bandilla, a leányt férjhez adom Jákobuchoz, az ilisorai vendéglőshöz.

— Csak néztem reá, ahogy ott állt előttem s nem tudtam, hogy agyonüssem-e, vagy kacagjak rajta. Ma már tudnám. De akkor csak kacagtam.

— Sze asszony az már, nem leány — mondtam neki. Csak legyintett. A gyerek az nem számit, mondotta, hiszen csak leány úgyis. Meg aztán nem vagyunk amúgy sem megesküdve. A vendéglősnek igy is kell és ő sem ellenzi. Kicsoda? — kérdeztem. Kicsoda! Hát Elena! Az ajtóhoz ugrottam, kinyitottam. Elena! — kiáltottam — Elena!

— Bejött. Karján volt a gyerek. Bejött, megállt az ajtóban. Sápadt volt. Hol engem nézett, hol az apját. Elena, szóltam, ide hallgass mit mond apád. Ezt és ezt. Ö hallgatta, aztán vörös lett az arca, egészen vörös. Felelj, szólottám rá, mi igaz ebből?

— Nem felelt, csak leült a padra és elkezdett sírni. Sirt,

gek. Az 1900-ban megjelent Turulosok már nem számítanak klasszikusnak.

* *

Rovatvezető Szalay István, 2484 Lee Rd. Cleveland 18. Ohio. USA. Érdeklődőknek bélyegügyben szívesen ad felvilágosítást, ha lehetőleg szép emlékbélyeggel ellátott borítékjában válaszbélyegértékéül ugyanazokat a bélyeget csatolja leveléhez használtatlan állapotban.

Arról, hoqy a szivek összetörnek.

De pontosan úgy, mint a dalokban, melyeket a kávéházi chansonénekesnők énekelnek! S a dalok tanulsága mindig annyi, hogy az összetört sziveket nem lehet többé eggyéragasztani.

Az életben is ennyi a tanulság. Ha egy ember egyszer bizalommal, föltétien érzésekkel közeledett valakihez s érzéseit megsértették, „szivét összetörték", soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt!

— Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét, vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti, vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, — gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játék — alkalom lesz számára, örökké bosszút akar. Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szivüekkel állsz szemközt: — nem tudod őket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcseség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott sziveket nyugtatni tudja.

Márai Sándor.

35