Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-07-01 / 7-8. szám

A klasszikus bélyegekről. Klasszikus bélyegnek ne­vezik általában a 19-ik szá­zad póstabélyegeit. Jellem­zőjük, hogy egyetlen cél­juk csak a postai küldemé­nyek bérmenetesitése volt. Névértékűk az akkori pós­­tadijszabástól függött, áb­rázolásuk pedig csak rit­kán változott. Az egyes bélyegek példányszáma is aránylag kicsi volt; hiszen a kereskedelmi forgalom még nem volt olyan nagy méretű és igényű, mint ma, magánlevelezést pedig in­kább csak a tanult rétegek folytattak, azok is ritkáb­ban, a levélírás sem volt egyszerű és hétköznapi do­log. Ezért aztán az amugyis kis számú klasszikus bé­lyeg, mivel idővel tovább fogyott, mindig ritkább és ezért értékesebb lett. A bélyeggyűjtő tábor szapo­rodásával irántuk a keres­let emelkedett, minek foly­tán némelyiknek az ára fantasztikus nagyra nőtt. Ez adott alkalmat a hami­sítóknak könnyű pénzszer­zésre. Ezért a klasszikus bélyeggyűjtőnek tanácsos szakértőt is meghallgatni, ha nagyobb összeget tud és akar áldozni egy-egy ritkább példány megszer­zésére. Az első osztrák bélyeg 1850-ben jelent meg. 1871- ig 33 rendes és 3 újság bé­lyeget adtak ki és ezeket használták az abszolutiz­mus alatt Magyarországon is. A kiegyezés után 1871- ben megjelent az első ma­gyar bélyeg és a század végéig 46 rendes és 10 ujságbélyeget adott ki a magyar posta. Magyarországon tehát az állami fenhatóság vál­tozása dacára 1850-1900 között, tehát ötven év alatt csak 36 -f 56 = 92 bélyeg volt forgalomban. Ezek a magyar klasszikus bélye­rülötte nyirfák, hátul a fenyves, sötét, nagy fenyves. Alatta a tó. Kék. Sötétkék. És a ház. Szép volt nézni. — Pakurárt tartottam, az járt a juhokkal. Jól éltünk. Szépen. Aztán megszülettél te. Elhallgatott, megpiszkálta a tüzet. Szikrák röpködtek szét a nyitott kályhaajtón. Az asszony halkan felsóhajtott az ágyon és fejét beletúrta a párnába. — Nem volt közöttünk semmi baj. Szépen éltünk, nem veszekedtünk. Anyád egész nap énekelt, jött-ment, énekelt. Én gyúrtam a túrót, vagy varsát fontam a halaknak, vészát, ezt-azt. Néha fölmentem a legelőre, megnézni a juhokat. Ha­zudik, aki azt mondja, hogy baj volt közöttünk. És valami mégis volt. Akkor kezdődött, amikor megszülettél. — Ma már nem tudom egészen pontosan, hogyan volt. Talán én mondtam valamit. Vagy csak ő képzelte, hogy mond­tam, mert megérezte, hogy gondolok reá. Nem tudom. De nem is fontos. Nem fontos, hogy mit mond ilyenkor az ember. Elég ha érez valamit. Az már elég. Az már annyi, mintha kimondta volna. — Szerettem volna, hogy fiú légy.-— Nem mondtam ki soha, de igy volt. Szerettem volna, hogy fiú légy. Úgy elképzeltem, tudod, hogy lesz egy fiam és azzal majd... de külömben mindegy, ma már nem fontos. Nem is beszéltem róla, mégis valahogy megérezték. Még a bába is, Masa Nászta, aki a világra segitett. Még az is úgy mondta, hogy félszemmel a földet nézte közben: leány. Hát leány, na. Leány. — Anyád, az nem szólott erről soha. De én azt hiszem, tudott a dologról. Arról, hogy fiút vártam. Nem mutatta és én sem mutattam és senki sem tudhatta, aki bennünket látott, hogy itt valami történt. Azaz, mondjuk, valami elkezdett történni. Valami megindult. Már akkor, amikor megszülettél s nem fiú lettél, hanem leány. — Furcsa ez, tudod. Az emberben nem változik semmi és sehol sem változik semmi. És mégis. Felmégy a juhakhoz és szembe jön a pakurár a legelőn. Szeme az arcodon van. Les. Várja, hogy mondjad: na, megszületett. Vagy: még mindég nincsen semmi. Várja és nem kérdez, csak az arcodat lesi. — És te nem szólasz. Mert ha szólanái magadtól, büsz­kén és tele örömmel, akkor azt kellene mondjad: ne, fiam született! Vagy: megjött a fiam. Vagy csak ennyit: fiú! — De hát nem fiú és igy nem mondhatod. Hallgatsz. És ő is hallgat. De azért tudni szeretne valamit és azért sok idő múlva megkérdezi mégis: nincs semmi még? Semmi? — És akkor nyelsz egyet és azt mondod: de igen, szü­letett egy leány. Leány? kérdi ő és sok szerencsét kíván. És aztán nem beszéltek többet a dologról. —■ Nem tudom, megérted-e, amit mondani akarok. Va­lami kezdődött itt, közöttünk. Csak igy, a szavak mögött. Nem tudom, hogy megérted-e. Szinte szeretném, ha nem értenéd. Jobb lenne, Neked, ha nem tudnád, hogy milyen az, amikor igy kezdődik el valami, kezdődés nélkül, csak igy. Az asszony az ágyon halkan felsóhajtott. Alig hallható ióhajtás volt s az ember mégis felütötte tőle a fejét. Mereven figyelt az ágy felé, aztán szomorúan bólintott néhányszor a fejével. — Te is tudod. Akkor mindegy. Hát igy. Egyszer csak azt mondja Elena: lemegyek a gyerek­kel a malomba. Miért? — kérdem. Hogy lássák az emberek és dicsérjék, mert szép. Te nem dicséred eleget. Ez volt az első szó, ami igy megállt közöttünk. Megállt. Mint ahogy a kés leesik valahonnan és megáll a padlóban. Kihúzod, mégis 34

Next

/
Thumbnails
Contents