Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
reszt alá. Nem tudom. De ma már mindegy, akármit is mondott. & * -i äsj,, — Ыепа. Ez áll azon a kereszten. Azon a nyirfakereszten, ott a tó fölött, amire te is emlékszel még. Elena. Szép volt az anyád. Olyan mint te, de talán még szebb. — El-ena. Amikor megismertem, nyár volt. Te tudod, nem kell mondjam, milyen az. Amikor minden nyirfa egyszerre kizöldül és úgy hintázik a szélben az illat... úgy, mint a furulya hangja. Te tudod azt. — Én építettem azt a házat oda, a tó fölé, ahol a nyirfák vannak, azok a szép nyirfák. Azért éppen oda... külömben ez mindegy, nem fontos, Három patak ömlött a tóba és sok volt a hal. Ha az ember este lehevert a partján, hallani lehetett, ahogy szökdöstek: ploccs... ploccs... és ha holdvilág volt és anyád kijött feredni... de várj, nem erről akartam beszélni neked. Honnan tudod, hogy három patak ömlött abba a tóba? Emlékszel reá? Az asszony megmozdult az ágyon. — Nem tudom — felelte halkan és a hangja kissé rekedt volt — talán emlékszem is... talán csak a szemében volt benne. A tó, meg a három patak, meg minden... — A szememben? Különös, ahogy ezt mondod. De lehet. Az ember szemében benne van minden, ami... de mindegy. Beszéljek neked arról, amiről beszélni kell. — Öregapádnak vízimalma volt, lent a völgyben. Nekem juhaim voltak akkor. Talán hatszáz juham, nem emlékszem már, nem is fontos. Szép juhok voltak. Öregapád azt akarta, hogy molnár legyek. Én nem akartam lejönni a hegyről. Furcsa ember volt öregapád. Mondd csak: ő apádnak nevezte magát, ugye? — Igen... — Igen. Gondoltam. Furcsa ember volt. Azt akarta, hogy molnár legyek. Miért? Mert nem volt más gyereke, csak anyád. Azt mondta: csak úgy vehetem el a leányát, ha beállók a malomba. Mondd csak: elhitted neki, hogy ő az apád...? Az asszony újra megmozdult. Hallani lehetett, ahogy letolja magáról a takarót, ahogy felkönyököl. — Nem tudom — mondta egy idő múlva — nem tudom... néha... Az ember ott a tűz mellett fölnézett az ágy felé. A kályhaajtó vörösen világította meg az arcát. Csillogott a szakálla, minha aranyból lett volna és a szemei mélyek voltak, sötétkékek. — Néha...? — Néha volt valami... hogy is mondjam... valami, ami... Az ember lehajtotta a fejét és bólintott nehányat. — Úgy. Furcsa ember volt. ő a malmot akarta, én a hegyeket. Nem a juhokért, azt hiszem nem csak a juhokért. Egyszerűen a hegyeket akartam, a tavat, a nyírfákat ott fönt. És nem a malmot. Arról, hogy az értelem kevés a megértéshez. Az értelem nem elég ahhoz, hogy megértsük önmagunkat, vagy a világ tüneményeit: a lényeges, a csalhatatlan megértéséhez és érzékeléséhez valami más is kell, több, mint az értelem. Kell hozzá kegyelem is, alázat is, testünknek és ösztöneinknek valamilyen szerencsés működése, vizsgálatunk tárgyának egyfajta előnyös elhelyezése s talán a csillagképek megfelelő alakulása is szükséges hozzá, hogy megértsünk e földön valamit. Gondolj erre, — mikor büszke vagy, mert azt hiszed, hogy érted — ezt, vagy azt! Márai Sándor. Ködben az Avason. Kék köd borult ránk az Avason. S a toronytól lefelé, a kavicsokkal kivert sima utón összecsúsztunk. — Ne bánts... eressz el! — mondtad. S én hallgattam reád. Kék ködöt szűrt a villanyfény. Fátyola ránk — Aztán eltiltotta tőlem Elenát. Az anyádat. De ő hozzám szökött. Akkor építettem a házat, ott fönt. A tó fölött, a nyírfáknál. — Én építettem, anyád meg állt a tó partján és énekelt. Nagyon szépen tudott énekelni. Azt hiszem, senki sem tudott olyan szépen énekelni, mint az anyád. De ez mindegy, nem ezt akartam mondani. A házat akartam, igen, a házat. — Hát fölépült. Szép lett, nagyon szép. Sárga volt, tiszta sárga és muzsikált a zsindelye, ha rásütött a nap. Jóféle fenyőkből épült. Az ablakfát nyírfából csináltam, a tornác fáját is. Rajta hagytam a kérget. Haszontalan volt, de szép volt. Fehér. — Tudod: jó volt nézni azt a házat. Ahogy ott állt. Kö-^. terült. Tovább ballagtunk. Az őszi táj nesztelen. Miskolc lámpái, mint elfáradt szemek majd le ragadtak. — Most,... nem lát meg senki se -súgtad. S én hallgattam reád. Sári Gál Imre. 33
