Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
A boldogságról. Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak — három hatvanért, egy gyógyszert s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára — egy férfi, vagy a férfi számára-egy nő s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, — csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után. — Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris-ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság öszszes kellékeit. Boldognak is kell lenni közben. S erről megfeledkeztek!!! Márai Sándor. 44V\VV4444V4\4\44VNV A szórakozott tudós. Ballagi Mór kora legszórakozott abb embere volt. Török püspök adott hivatalos ebédet, melyen jelen volt Ballagi is. Feladják a levest. Ballaginak sehogy sem ízlik. Feszeng a széken, aztán a vendégekhez fordulva bűnbánó arccal szól: — Szives elnézésüket kérem, uraim, de a feleségem éppen ma fogadott uj szakácsnőt, azért ilyen rossz a leves! reszt és a kereszt fölött magosán a hegyek... és a kereszt alatt az anyám, Elena... Az ember fölemelte lassan a kezét és végighuzta néhányszor a homlokán. A szája megremegett. — Tóderik...? — Az Urszuban... aztán a tűz... Uj szélroham esett neki a háznak. A padláson megcsikordultak az eresztékek, a tűz vadul fellobogott. — Nuczuka... igy nevezett anyád... Nehány pillanatig igy állt. Aztán lassan megfordult, nem nézett az asszonyra. Az ajtóhoz támolygott, kiment. Az ajtót betette maga mögött. Túl hangok hallatszottak. Morgó hangok, felhorkanások, halk, rekedt beszéd. Aztán az ajtó csikordult. Lábak topogtak. Fojtott káromkodások. Aztán csönd. Aztán újra csikordult az ajtó. Az asszony ott állt a kályha mellett, kibontott hajjal, ruhátlanul még mindég és egész testében reszketett. A bölcsőben megmozdult a gyerek és halkan nyafogott. Mintha valami sötét varázslatot tört volna meg ez a gyönge kis hang. Gyorsan felkapta a földről az ingét és belebujt. Megrakta a tüzet. Aztán odahuzta a bölcsőt az ágyhoz, felhajtotta a nehéz csergét és alája bujt. álláig felhúzta a vastag pokrócot, de a fogai összekoccantak igy is, annyira lelte a hideg. A lámpa halkan sercegett, néha meglobbant a fénye, ha a gerendák hézagain besüvitett a szél. Nem lehetett tudni, mennyi idő telt el igy. Sok? Kevés? Nem volt idő. Csak egy zavaros, kusza láz volt, gondolatok hajszolták egymást és mégis mozdulatlanul álltak, mint a kérlelhetetlen sziklák, amelyek elzárják az ember elől az eget. Csak a szél volt kint. A lámpa didergő fénye. A kályhában vacogó tűz. Aztán lassan kinyílott az ajtó. Egy ember állt benne. Lassan bejött. Reszketve hullt arcára a lámpafény. Az asszony nézte az arcot. A sápadt, magos homlokot, szőke szakállat. Emlékezni próbált reá. Valahol egészen hátul, bent, az emlékek mélyén... hiába. Talán még a szeme... az a tiszta, világoskék szem... az a furcsán borongás benne, talán az... mintha már egyszer, valahol...- Átküldtem őket, a széna közé — mondta halkan, fáradtan az ember — ne legyenek itt... Az asszony lehunyta a szemét. Hallotta, hogy az ember a kályhához megy, megnézi a tüzet, aztán leül melléje. Sóhajtását is hallotta. Aztán sokáig csönd volt. Egy idő múlva az ember újra megmozdult, fölkelt és elfujta a lámpát. Sötétség hullott a szobára, de sárga fényekkel csíkozott sötétség. A kályhában pattogva lobogtak a lángok. Az ember újra megnézte a tüzet, fát is rakott rá megint. Aztán leült a tűz mellé. Az asszony ott az ágyban átfordult az oldalára, a tűz felé. Mozgásától halkan megreccsent az ágy. Szöszmötölt még, aztán csönd lett. És ekkor megszólalt Bandilla, ott a tűz mellett. Halkan, kissé rekedten beszélt, de a szavak keményen hullottak azért a szájából, mint az olyan ember szavai, aki megszokta, hogy keveset beszéljen és csak annyit mondjon, amennyit kell. Nem húzta a szavakat, de szünetet tartott a mondatok között, hogy jobban összeszedhesse a gondolatait. Amit mondott, az úgy tetszett, mintha halk koppanással verődött volna a falnak, a gerendának, a padlónak, mindennek. A világnak. Halk, ellenséges koppanással. Támadva szinte. Az asszony magára húzta a pokrócot és hallgatott. — Nem tudom, miket mondott öregapád rólam. És anyádról. És arról, hogy miképpen került anyád oda, a ke. 32
